A régi világ őrzői – látogatás a Duba Tájházban
A garamszentgyörgyi református templomtól nem messze álló ház csendes udvarán a forgalmas főút zaja is alig hallatszik és megpihent az idő. A régi szobákban, a régmúlt idők tárgyaiban, a nagy kemence körül egy másik világ mutatja meg magát: a paraszti élet bölcsessége, őseink keze nyoma, az egyszerűség méltósága. A Duba család portája nem csak ház: szentélye az emlékezésnek, lámpása a lassan kihunyó falusi kultúrának.
Duba Gizella és férje, Duba Ernő három évtizede őrzik ezt a fényt. Amit ők ketten véghezvittek, nem pusztán gyűjtőmunka, nemcsak kiállítás, hanem csendes, következetes, alázatos szolgálata a magyar örökségnek. Az egykori viseletek, a gerendákon pihenő szőttesek, a hétköznapi használati tárgyak, a megsárgult lapú Bibliák nem kiállítási tárgyak csupán, mindegyik egy történetet mesél: egy családról, egy faluról, egy nemzedékről, amely már csak emlékfoszlányokban él.
Gizella már tanárként is szívügyének tekintette a múlt emlékeinek megőrzését. A régi edényeknek, szőtteseknek már akkor is helyet talált az iskolában, mert hitt abban, hogy ezek olyan értékek, melyek hozzátartoznak a közösséghez. Jóval a tájház megszületése előtt kezdődött ez az elhivatottsággal átitatott szenvedély, mint amikor egy mélyre ültetett mag csendben, de kitartóan utat talál a fény felé, és a múlt iránti tiszteletből és szeretetből valami időtálló sarjad ki belőle.
A kiállítás nem csupán a saját gyűjteményükből állt össze, az évek során sokan keresték fel őket egy-egy régi tárggyal. Helyiek, ismerősök vagy éppen messzebbről érkezett látogatók, akik felismerték azt a csendes, tiszteletteljes értékmentő munkát, amellyel minden hozzájuk kerülő darabot méltón megőriznek. Így kerültek a garamszentgyörgyi és sárai tárgyak mellé az egykori Mohiból megmentett emlékek, sőt még gömöri szőttesek és viseletek is otthonra leltek a házban. Minden darabnak lelke van, és Gizella olyan áhítattal mesél róluk, hogy az minden látogató szívét megszólítja. A kopott Bibliákban nemcsak imák nyomát látja, hanem azt a mély hitet, mely őseinket megtartotta a legnehezebb időkben is. Egy-egy használati tárgyban a talpraesettség értékét, az asszonyok szorgalmát, a férfiak ügyességét csodálja.
A tájház egyik különleges szeglete a Tóth Gáspár-emlékszoba, amely méltó emléket állít a falu egykori református népiskolájának és a két háború között itt oktató kántortanítónak. A csendes szobában ma is érezni a krétapor finom illatát, hallani a régi padok halk recsegését, mintha csak néhány percre hagyták volna el az iskolások. A berendezés, a tárgyi és írásos dokumentumok mind az 1945-ig működő intézmény világát idézik meg, azt az időszakot, amikor az oktatás még kéz a kézben járt a hitre és rendre neveléssel. Az emlékszoba nemcsak tanítókról és tanítványokról mesél, hanem arról a szellemiségről is, amelyben a tudás, az erkölcs és az emberség elválaszthatatlanul összefonódtak.
Tóth Gáspár emléktáblája mellett egy másik tábla Szúdy Nándor nevét őrzi, Garamszentgyörgy egykori református lelkészéét, akinek életútja a hit, a művészet és az emberi elhivatottság különleges egységét hirdeti. 1937 és 1946 között szolgált a községben, s nemcsak Isten igéjével, hanem ecsettel is formálta a világot maga körül. A falu volt első lelkészi állomáshelye, ahol a gyülekezetben, a természetben és a mindennapokban is meglátta az isteni rend szépségét. Már korán megmutatkozott festői tehetsége, a Garam és az Ipoly vidéke vissza-visszatérő ihletforrássá vált számára. Tájképei, bibliai és apokaliptikus víziói nem csupán képek voltak, hanem egy érzékeny lélek lenyomatai, s bár első budapesti és garamszentgyörgyi éveinek alkotásai a háború viharában szinte mind elvesztek, megmaradt festményei pedig elfeledve pihennek valahol, emléke mégis tovább él a Duba Tájházban.
Gizella és Ernő immár harminc éve építik, óvják és gondozzák ezt a különleges helyet. Nem hivalkodóan, hanem csendes, kitartó munkával. Volt idő, amikor pályázati források is segítették őket, de a tájház valódi alapja sosem a pénz volt, hanem a szív: az a belső elhivatottság, amit újra meg újra megerősít egy látogatói mosoly, egy felvillanó emlék, vagy egy kimondott „köszönöm”. Mert aki ide betér, nemcsak egy kiállítást lát, hanem történeteket, sorsokat, értékeket ismer meg, s gyakran kicsit csendesebben, mélyebb tisztelettel lép ki a kapun.
Aki messzebbről érkezik, sokszor erőteljesebben érzékeli azt az értéket, amely a falakon belül rejlik, talán éppen azért, mert kívülről lát rá arra, ami másnak még megszokott. A Duba házaspár épp ezért őriz minden darabot olyan gondosan; tudják, hogy ezek az emlékek nemcsak egy faluhoz, hanem egy egész életformához tartoznak, a magyar falusi élet letűnt, de méltósággal teli világához.
Gizella érzi, hogy változik a világ. A látogatók már nem elégszenek meg a nézelődéssel, a vitrinek mögé zárt múlttal; élményeket keresnek, kapcsolatot, amit a tárgyak nemcsak megidéznek, de át is adnak. Ezért az elmúlt tíz évben olyan új utakat kerestek, amelyek közelebb hozzák a múltat a jelenhez. Néha frissen sült kalács illata száll a levegőben, máskor kenyérdagasztás vagy langallósütés közben telik meg élettel az udvar. Ilyenkor a ház mintha újra lélegezne. A rég elfeledett ízek és illatok felébresztik a múltat s talán a reményt is, hogy ez a világ még nem tűnt el nyomtalanul.
Ez a munka nem a dicsőségről szól, hanem a megtartásról. A Duba házaspár évtizedek óta őrzi a múltat úgy, ahogy már csak kevesen tudják: alázattal, hittel és szeretettel. Azt remélik, hogy mindez egyszer visszatalál azokhoz, akiknek szól.
