A reformkor nélkül 1848 március 15-e sem lett volna
Engedtessék meg nekem, hogy írásomat egy személyes megjegyzéssel kezdjem: koromból adódóan már jópár március 15-ét megéltem, de olyan tartalmas és színes megemlékezésben, amilyet idén a királyhelmeci központú Bodrogközi Magyarok Közösségi Háza és a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogközi Fejlesztésért Polgári Társulás szervezett, korábban még nem volt részem.
A mintegy másfélórás ünnepségen két rendkívül tartalmas előadás hangzott el Furik Csaba történész, tanár, megyei képviselő, a Szövetség MKP platformjának tőketerebesi járási elnöke, illetve a Szegedi Tudományegyetem tanára, Pelyach István történész jóvoltából, míg a kulturális részt, amely átszőtte az egész műsort, Dégner Lilla színművész állította össze és adta elő a BMKH művészeti szakköre tagjainak közreműködésével. Zongorán kísért Varga Szabolcs. A fellépők között szerepelt továbbá a kisgéresi Borcsák asszonykórus. A műsort Balogh Mónika vezette.
Bátran állíthatom:
a szép számú közönség olyan információkkal gazdagodhatott az előadók jóvoltából, amelyek újdonságként hatottak a hallgatóságra, tekintettel arra, hogy a magyar történelem oktatása nálunk még sok-sok kivánnivalót hagy maga után.
Ezúttal nem a 12 pont, Táncsics kiszabadítása, a Nemzeti dal elszavalása játszotta a főszerepet, sokkal inkább annak a ténynek a megfogalmazása, hogyan befolyásolta a forradalom és a szabadságharc a magyarság jövőjét.
Furik Csaba azzal indította gondolatait, hogy aki ismeri a történelmet, az képes tanulni belőle. Márpedig egyáltalán nem lényegtelen, milyen történelmi tudattal rendelkezünk. Olyan eseményre emlékezünk ezúttal - mondta, amely fontos szerepet játszott a magyarság jövőjének alakulásában, és amelyből ma is képesek vagyunk táplálkozni, illetve kijelölte helyünket és társadalmi szerepünket.
Ha nincs a reformkor, 1848 március 15-e sem lett volna. Ehhez azoknak a nagyszerű magyar embereknek a fellépése, politikai meggyőződése kellett , akik tudták kötelességüket:
fel kell emelniük az országot és a nemzetet!
Akik ugyan elmentek nyugatra tanulni, de visszajöttek, mert tudták: hol a helyük, és megszerzett tapasztalataikat hol kell kamatoztatniuk.
Beszélt arról is, március 15-e vértelen forradalom volt, a fegyveres harcokra csupán 1848 szeptemberétől került sor. Legnagyobb vívmányának pedig a modern Magyarország alapjainak lerakása tekinthető. Eredményei elsősorban a kiegyezés után értek be.
Hangsúlyozta:
a történelem állandó változásban van, ha ismerjük törényszerűségeit, az segíti eligazodásunkat a jelenben.
Dr. Pelyach István egyetemi tanár elsősorban 1848 elő- és utóéletét vázolta hallgatóságának. Mondandóját azzal indította:
1848 előtt, ha a magyarságról esett szó, őseink csak a nép kifejezést használhatták, mert ahhoz, hogy nemzetről beszélhessünk, előbb az ország minden polgárát jogokhoz kellett juttatni.
Erre ébredtek rá azok a magyar nemesek, akik a reformkor jeles képviselőiként a polgári Magyarország megteremtésének lehetőségeit a reform országgyűlések idején tárgyalták meg.
A reformkor tehát akkor kezdődött, amikor a magyar nemesség túlnyomó többsége megértette: a régi jogszokásokat meg kell változtatniuk!
Március 15-e tulajdonképpen a reformkor csúcsa, és az egységes nemzetté válásunkat tette lehetővé!
A magyarság már 1849-ben megemlékezett március 15-e jelentőségéről, de az emberek a Bach-korszak idején is megtalálták a módját az emlékezésnek. Ha másképp nem, hát a lányok ezen a napon nemzeti színű szalagot fontak a hajukba, vagy kitették a falra Kossuth arcképét.
Pelyach azt is megerősítette:
1867 történései sem jelentenek kevesebbet 1848-nál, hiszen ezzel a kiegyezéssel Magyarország szintet lépett.
Ünneplése ugyanakkor kellemetlen helyzetet teremtett a politikusok körében, hiszen az negatív üzenet lett volna a királlyá koronázott Ferencz József számára, ezért az ünneplés hivatalos dátuma a koronázás időpontjára, április 11-ére tevődött át.
Horthy Miklós a 20-as években március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánította, s ez 1951-ig maradt hatályban. Ekkor a II. világháború után hatalomra kerülő kommunista rendszer visszaminősítette azt munkanappá.
A 60-as évek végén a politika kitalálta a tavasszal tartott Forradalmi Ifjúsági Napokat, amely keretében igyekeztek összemosni március 15-ét a március 21-i Tanácsköztársaságról és az április 4-i fasiszta megszállás alóli felszabadulásról való megemlékezéssel. Végül az új, demokratikusan választott Országgyűlés 1991-ben hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánítja március 15-ét.
A megemlékezés a Himnusz eléneklésével kezdődött, és a Szózattal zárult.
