A patológus és a humor
Munkája során érdekes emberekkel hozza össze az újságírót a sors. Izgalmas életutak tárulnak fel egy-egy beszélgetés során. Így történt ez velem is legutóbb, amikor a jókai származású Bognár Gáborral találkoztam. Úgy mutatták be, hogy kántor-énekes, de gyorsan kiderült, hogy patológus orvos is.
A remek humorral megáldott doktor úrnak a munkája során látott sok emberi tragédiát kell kompenzálnia a dal és a poén erejével. Tanított a nagyszombati egyetem egészségügyi karán, dolgozott a pozsonyi Szent Erzsébet Onkológiai Intézetben, most a pozsonyi Unilabs magánlaboratóriumban végez szövettani vizsgálatokat, de gyakran hívják szakmai konzultációra súlyos esetekhez a pozsonyi Antolská utcai egyetemi kórházba. Rendületlenül válaszol kérdéseimre, órákon át beszélgetünk, és mi tagadás, nevetünk az élet groteszk húzásain.
Milyen feladatokat lát el mostanában?
A kórházból elküldött szövettani mintákat vizsgálom ki, és felállítom a diagnózist, amely alapján a pácienst kezelni fogják. A patológia egyik alapvető tétele, hogy minden egyes betegség, elváltozások formájában, nyomot hagy a szövetekben, ideértve akár a szellemi megbetegedéseket is. A munkánk során lényegében fel kell tudnunk ismerni az ember betegségeit és tudományosan bizonyítani annak okait, okozóit. A munkám nagyon sokrétű, érdekes, és főként a laborban zajlik.
Kicsit más elképzelésem volt egy patológus munkájáról. Valószínű az olvasók többségének is.
Szlovákiában a kétezres évek elején létrehozták az Egészségügyi Ellátást Felügyelő Hivatalt (Úrad pre dohľad nad zdravotnou starostlivosťou – ÚDZS), és ez működteti a bonctermeket is. Így a meglevő patológiáknak hiába vannak bonctermei, nem használhatják őket. Napjainkban, Szlovákiában csak négy helyen végezhető patológiai boncolás: a pozsonyi orvosi egyetemen, a pozsonyi Antolská utcai kórházban, Turócszentmártonban és Kassán. Egyébként csak az elhunytak 5-10 százalékát boncolják fel.
A járvány elején lehetett azt hallani, hogy minden elhunytnál a koronavírus volt megjelölve a halál okaként. Van ebben igazság?
Ez, amit ön mond, megtörtént tavaly. Sok botrány is volt ekörül. Való igaz, hogy a kórházi kollégák kezdetben nem állapítottak meg két külön kategóriát. Az elején úgy fogták fel, hogy aki koronavírussal került a kórházba, és ott elhunyt, annál a koronavírus a halál oka. Azóta már finomodott a rendszer. Most két kategóriát különböztetünk meg a koronavírussal kapcsolatban: vannak a Covidban és a Coviddal elhunytak. A statisztika így már megoszlik és tisztább a kép.
Mi a helyzet az omikronnal?
Egy vírus „okos”, a túlélésre törekszik, nem célja elpusztítani a gazdatestet. Az omikron hamarabb fertőz, gyorsabban terjed. A többségnél könnyű klinikai lefolyás várható, megfázásos tünetekkel, de mivel a vírus gyorsabban terjed, egységnyi idő alatt több embert fertőz majd meg. A nagy számok törvénye alapján tehát van esély arra, hogy a kórházakat elözönlik a koronavírusos betegek, akik ismét leterhelik a fekvőbeteg-ellátást. Emiatt, áttételesen a szövettani laborokba kevesebb minta kerül majd.
Kevesebb?
Igen, mivel a járvány csúcsán, mint sokan tapasztaltuk, nem működik a kórházi betegellátás olyan szinten, mint a járvány előtti időkben, mert műtéteket halasztanak el. A kórház egyik legfontosabb orvosa az altatóorvos, csak ő végezhet fájdalomcsillapítást, altatást. Belőlük viszont nagyon kevés van. Pont ők kellenek az intenzív osztályokra is ellátni a koronavírusos betegeket, így kiesnek a sebészeti rendszerből. Sakk-matt, nem lehet műteni, nem lehet lépni semerre. Persze, beálltak a rendszerbe a sebészek, a belgyógyászok is, de tényleges tapasztalata a lélegeztető gépekkel, a fájdalomcsillapítással az altatóorvosnak van. Ráadásul nagyon kevés olyan nővérke van, akinek komoly gyakorlata van az intenzív ellátásban. Súlyos problémája ez a szlovák egészségügynek.
Ha jól tudom, az első hullám alatt még az onkológiai intézetben dolgozott. Ott nyilván húsbavágó problémákkal is találkozott.
Ott akkor lett hatalmas a teher, amikor minden onkológiai pácienst oda irányítottak a Covid-kórházakból, nulla huszonnégyben, szabadság nélkül dolgozott minden elérhető ember. Nagyon megterhelő időszak volt, hosszas vívódás után ezért is hagytam ott az intézetet és léptem át a magánlaborba. Azt láttam, hogy a rendszer maga termeli a gondot. Rossz az is, amikor Facebook-huszárok törnek pálcát az egészségügyi dolgozók felett, vonják kétségbe a tudásunkat, és termelik a konteókat, összeesküvés-elméleteket. Ezeket az embereket nem fogjuk tudni meggyőzni, mert a félelmük vezeti őket. Többek közt ők is az okai annak, hogy sok a pályaelhagyó az egészségügyben.
Folytassuk kicsit könnyedebb témával. A Galántai Kodály Zoltán Gimnáziumból indult. De hogyan is lesz valakiből patológus?
Még általános iskolában fedezte fel bennem a biológia–kémia iránti vonzalmat a biológiatanárom. Állítom, ha ő nem lett volna, akkor most nem vagyok orvos. A gimnáziumból egyenes utam lett volna a természettudományi karra, állatorvos is akartam lenni, de végül az orvosira jelentkeztem. Tanulmányaim alatt nagy elhivatottságot éreztem a foniátria (a hang gyógyítása) iránt is. Műtöttünk teljesen siket kisbabákat, akik a hallásuk visszanyerése után máshogy sírtak fel, meghallották az édesanyjuk hangját. Ettől szebb dolgot nem igazán láttam még a világon! A sebészet is vonzott, a maga tiszta manualitása miatt, de a sebészséghez valahogy más habitus kell. A patológia viszont nagyban hasonlít a sebészethez, és megtetszett a mikroszkópozás, a boncolás folyamata. A sebész azt tanulja meg, hogy miként kell valamit ügyesen eltávolítani a testből úgy, hogy a beteg túlélje. A patológus meg azt, hogyan is néz ki a betegség, miként fog kialakulni és lezajlani. Meg tudjuk állapítani, mire számítson a beteg.
Látja, hogy mi történik az emberi testtel különböző behatásokra. Sok tragédiával is találkozik. Hogyan lehet ezt jól kezelni?
Mindenki igyekszik a problémákat feldolgozni. Van, aki elvonul, van, aki alkoholba fojtja a gondjait, és van, aki a humort választja. A humor legnagyobb előnye, hogy még a tragédiának is más színt ad. Humorral könnyítek a lelkemen, mert bár nem tudom elfogadni a tragédiát, de nem bánthat egy életen át. Számomra a humor a legfontosabb túlélési fegyver, de nem mindig segít.
Megjelent a Magyar7 2022/5.számában.
