A múltat nem szabad feledni!
Zoli bácsi elment. Messzi idegenben jár. Már a szférák zenéjét hallja… Mostantól a felhők mögül figyeli a világ történéseit és onnét mosolyog gyermekeire, unokáira, imádott dédunokáira. Távozása nagy veszteség nekem is, hiszen abban a szerencsében volt részem, hogy életének egy drámai korszakát megosztotta velem és ezt lejegyezhettem. Ketten írtuk meg a könyvet. S közben megkedveltük egymást.
Sírósan-nevetősen ment a közös munka. Volt, hogy percekig csak hallgattunk. Jó nagyokat. Máskor meg nevetgéltünk… Megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy szépen beszélt, szavait egyből fel lehetett jegyezni.
De láttam rajta, hogy az egyenkénti, nagyjából másfél-két órás múltba révedés azért megviselte…
Ám később, az olvasókkal való találkozásokkor mindig felvidult, energikus lett, maga is átérezte, milyen fontos, hogy a sötét múlt egyik fejezetét éppen ő tárta fel azok előtt, akik szinte már el sem hitték, hogy mindez megtörténhetett. Sokan mentek oda hozzá könnyeikkel küszködve és mondták el, az édesapám is levente volt, a bátyám is ugyanezt élte át…
Zoli bácsit alig tizenöt évesen vitték el leventének Németországba. Ott aztán hosszú hónapokon át küzdelmes „kalandok” sora várta. Akkor véget ért amúgy sem könnyű gyermekkora, és szinte egyik pillanatról a másikra felnőtt.
Látott bombázást, hullákat, bombák elől menekülőket… Utcákat takarosan, aztán földig rombolva… Olyan éhesek voltak, hogy az összes kenyeret elvitték a péktől, aki úgy könyörgött vissza legalább néhány cipót… Becsületükre legyen mondva, visszavitték.
Az amerikai katonák aztán már kényeztették őket pudinggal, csokoládéval, rágógumival… Még azt is felajánlották nekik, elviszik őket az ígéret földjére, ahol fényes jövő vár rájuk. Marasztalta a német gazdasszony is, hogy maradjon ott, majd elveszi az egyik szöszke lányát a négy közül…De őt hajtotta haza a szíve. A Felvidékre, szeretett szülőföldjére. Mint a madár, úgy repült a vasútállomásról hazafele. Meg se kottyant neki az a pár kilométer.
Zoli bácsi egyike volt az utolsóknak, akik még tudtak beszélni a 2. világégés szörnyűségeiről.
Az embertelenségről, de a kilátástalanságban pislákoló együttérzésről is. Az élet győzelméről – 40 kilósra lefogyottan is. Az aknatölcsérben töltött húsvétról… A magyar miatyánkról, német földön.
Meg a soha fel nem adásról, amikor hazafele jövet, a prágai kényszertartózkodásukon olyan kósza hírek terjengtek, hogy nincs már hova hazamenni. A családjaikat már kitelepítették.
Talán élnek még néhányan, az utolsó mohikánok, akik mesélni tudnak a lassan nyolc évtizede történt embert és erkölcsöt próbáló időkről. Jó lenne őket meghallgatni, gondolataikat lejegyezni. Hogy megmaradjon az emlékezetnek, az utókornak. Hogy megmentsük ezt az értéket!
Zoli bácsit a Teremtő szép, gazdag és hosszú élet után magához szólította. Az utolsó egykori vásárúti levente talán már az angyalok karában énekel katonadalokat, egykori harcostársaival együtt… Sosem feledem mosolyát, kedvességét, őszinte érdeklődését a világ dolgai iránt. Köszönöm, hogy betekintést engedett lelke legmélyebb bugyraiba, s időutazásban vehettem részt vele. Mert a múltat nem szabad feledni!
