A mézeskalácsszív titka
December 12-én nyílt meg a „A mézeskalácsszív titka” című kiállítás a füleki Városi Honismereti Múzeum galériájában. A vándorkiállítás, mely bemutatja a kassai mézeskalács-készítés történetét és kiemelkedő személyiségeit, valamint a Lefter család, az utolsó kassai mézeskalácsos családok egyikének műhelyét, a Kassai Kelet-szlovákiai Múzeum jóvoltából került a nógrádi városba.
Titton Viktória, a Füleki Vármúzeum igazgatójának megnyitóját követően, Mitrová Ľudmila, a Kassai Kelet-szlovákiai Múzeum néprajzkutatója, a kiállítás kurátora tartott tárlatvezetést az érdeklődőknek, melyen sok érdekes információt hallhattak a mézeskalács történetéről és készítéséről.
A mézeskalács a legrégibb édes sütemény, melyet már az egyiptomiak is ismertek. Kizárólag lisztből és mézből gyúrták, s egészen a 17. századig nagyrészt kör alakú volt. Az ókori Görögországban és Rómában, később a szlávoknál és a germánoknál is áldozati süteményként szolgált. Mézeskalács sütéssel a kolostorokban is foglalkoztak, ahol készítésük és ízviláguk tökéletesítése rendszerint a szerzetes feladata volt. A későbbiekben gyógyszertárakban is készítették, ahonnan elterjedt a polgárság konyháiba is. A középkorban a mézes kenyér morzsáját gazdag fűszerezésük miatt ételízesítésre is használták. A mézeskalács sütés legjelentősebb központjává Nürnberg vált. Készítésükhöz Velencéből behozott keleti fűszereket és a környező erdőkből gyűjtött mézet használták. Magyarországon a mézeskalács, mézes pogácsa, Kassán a mézeskalács, mézesbábos elnevezés volt használatos.
A fennmaradt írásos emlékek szerint Szlovákia területén az első céhek a 15. században jelentek meg. A mézeskalács készítők eredetileg a pékek céhébe tartoztak, majd később önállósodtak, s megalapították a felső-magyarországi mézeskalácsos céhet. Közép és kelet Szlovákiában a mézeskalács készítés, melynek központja Kassa volt, szorosan összekapcsolódott a gazdag méztermeléssel. Fontos városok voltak még Rozsnyó, Bártfa, Kisszeben, Késmárk, Szepesváralja, Igló, Nagymihály és Eperjes.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a céheket megszüntették, majd az 1872 február 22-én hozott ipartörvénynek köszönhetően megalakult az önálló magyar élelmiszeripar. A 19. század végén a gyári cukortermelés elterjedésével a mézeskalács készítés jelentősen visszaesett. A régi módszerrel dolgozó mesterek nem voltak képesek ellátni a piacot kellő mennyiségű áruval, s versenyképességük megőrzése érdekében különböző adalékanyagokat használtak, ami jelentősen csökkentette a mézeskalács minőségét.
Az első világháború után a mézeskalácsosok, akik méhviasz gyertya készítésével is foglalkoztak, a gyártáshoz parafint kezdtek használni, ami még inkább elmélyítette a szakma válságát.
1948-ban az új jogi rendszer kialakulásának következtében az ipartársulatok megszűntek, s a mesteremberek az újonnan megalakult közszolgáltatásokban helyezkedtek el.
A tárlat szemlélteti az ütőfák és a mézeskalácsok formavilágának keletkezéstörténetét és fejlődését, melyet nagyban befolyásoltak az évszázadok során változó, különböző divatirányzatok.
A kiállított tárgyak között megtalálhatóak 18. és 19. századi, fából és lemezből gyártott kalácsformák, a mézeskalács készítésénél használt eszközök, lemez- és faformákkal előállított mézeskalácsok, illetve az ügyes mesterek műhelyéből származó jelenkori mézeskalácsok.
Mitrová Ľudmila, a Kassai Kelet-szlovákiai Múzeum néprajzkutatója, a kiállítás kurátora elmondta: a tárlat minden alkalommal egyre szebb lesz, mert minden helyszínen bővül valamivel. „A Füleken megnyíló kiállításon helyet kaptak a Rozsnyói Bányászati Múzeum és a rimaszombati Gömör-kishonti Múzeum gyűjteményi tárgyai is, melyek az említett városok hosszú múltra visszatekintő mézeskalácsos mesterségét mutatják be”- avatott be.
A kiállítás megtekintését követően a látogatókat karácsonyfa-díszítés, viaszgyertya-mártás és eredeti faformák másolataival készült mézeskalácsok sütése várta. A tárlat 2020. március 6-ig tekinthető meg.
