A megismételhetetlen pillanatok őre
A falu szélén elterülő dűlőkön a szél a régi idők üzeneteit viszi tovább, s ha valaki elég türelmes hozzá, hogy meghallja, történetek bújnak elő a föld alól, az odvas fák repedéseiből, az erdő csöndjéből. Urban György számára ez a csönd lett a nyelv, amelyen a világ megszólal.
A nagyölvedi származású fotós, civilben gépészmérnök képei nem egyszerű fotódokumentációk, hanem a lassú jelenlét értékőrző lenyomatai. György történetét nem lehet a technika iránti érdeklődés megemlítése nélkül kezdeni, hiszen elsőként a fényképezőgép mechanikája bűvölte el.
A kattintás mögötti fizika azonban csak a kapu volt: négy év után már a látvány, a táj, és főként a saját környékének felfedezése kezdte hívni.
A legtöbben messzi vidékek után sóvárgunk, mintha a szépség csak távoli koordinátákban volna mérhető. György viszont épp azzal fordította meg a világot maga körül, hogy nem ment messzire. Nagyölved, Szőgyén, Farnad: leginkább ezek a települések váltak a saját kis univerzumává, ahol eddig a legtöbb fényképe készült.
– Rájöttem, hogy sok olyan helyszín van itt, amit az emberek nem is ismernek. Elsuhanunk mellettük nap mint nap, mintha nem is léteznének. Elsuhanunk mellettük, vagy észre sem vesszük. Nagyszüleimmel sokat beszélgettem a régmúlt időkről, s a történeteikben gyakran említettek tájelemeket. Ez kezdett engem érdekelni, és fel is kutattam azokat, amelyek ezek közül még megmaradtak. Szerettem volna megörökíteni, hogy legalább fényképek formájában megmaradjanak a következő generációk számára, illetve hogy megmutathassam ezeket az értékeket.
György a fényképezés nyelvét autodidakta módon tanulta meg.
– Ebben az internet nagyon nagy segítségemre volt, viszont kaptam visszajelzéseket amatőr és professzionális fotósoktól, ismerősöktől is, ami megerősített abban, hogy amit csinálok, abban érdemes fejlődni. Eleinte pályázatokra is küldtem fényképeket, ahonnan szintén kaptam jó meglátásokat, és kiállításokra is beválogatták a fotóimat.
Urban György a komáromi Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskola diákja volt, ahol a fotókör tagjaként Kopják Angelikától és a komáromi Regionális Művelődési Központ munkatársától, Jana Mačicovától is sokat tanulhatott.
– Nagyon szívesen megyek a természetbe kikapcsolódni, megtapasztalni azt. Ez aktív feltöltődés, hiszen, ha kerékpáron közlekedem, vagy éppen túrázom, az aktív cselekvéssel kötöm össze a fényképezést. Ezért szeretem: minél inkább lelassulok, annál több dologra tudok figyelni a környezetemben, sokkal több mindent érzékelek ilyenkor. A madáritató, amelyet a koronavírus-járvány idején épített, jó példa erre a folyamatra.
A várakozás művészete az a szemlélet, amely ma külön értékké vált, és talán éppen ez az oka, hogy Urban György képei annyira hatnak azokra, akik nézik. Mintha visszaadna valamit, amit már majdnem elfelejtettünk… A gépészmérnöki munka és a természet megfigyelése látszólag távoli világoknak tűnnek, György esetében azonban a kettő párbeszédben áll. A precizitás, amellyel a munkájában tervez, megjelenik a kompozícióiban is.
– A kompozíciók hozzáadott értéke bennem mindig a hangulat, a fények, a napszakok, az évszakok változása. Elkezdett érdekelni, hogy mennyi arcát tudja megmutatni egy-egy statikus elem, részlet, főleg, ha az évszakok során a környezet is változik körülötte.
Urban György számára a fotó nem gyorsfogyasztásra szánt látványmorzsa, hanem olyan lenyomat, amelyben az idő maga is helyet kér.
Egy fotó nála sosem csupán kép, hanem a történetnek az a része, amely nem halványul el az emlékezet peremén. Egy régi présház meséi, egy idős fa gyűrűibe rejtett évtizedek, az idősek elbeszéléseiből ismert történetek: ezek mind, mind részei annak a vizuális örökségnek, amelyet György tovább szeretne menteni. Képei úgy működnek, mint az emlékezet apró tartóoszlopai: összekötik a múltat a jelennel, a helyszíneket a történetekkel, a nézőt pedig azzal a felismeréssel, hogy amit lát, az több mint szép kompozíció; egy darabja annak a világnak, amely akkor is létezett, amikor még nem fényképeztünk, és akkor is létezni fog, amikor mi már csak a képekről emlékezünk vissza rá. Ez a fajta időtállóság teszi Urban György munkáit igazi értékké. Nem az azonnaliság fénye világítja meg őket, de visszaadják a szülőföldnek azokat a finom rétegeit, amelyeket ma olyan könnyen láthatatlanná tesz a rohanás. Talán éppen ez a legnagyobb értékük: amikor rájuk nézünk, újra eszünkbe jut, miért is érdemes lelassulni.
