A kürti távírdások
A mára kihalt szakma szorosan összefonódik a kürtiekkel. Magukat csak távmunkásokként emlegették, ami a távírdamunkás kifejezés rövidített helyi változata, de jól kifejezte azt is, hogy sokat voltak távol családjuktól, szülőfalujuktól.
Édesanyám szokta emlegetni, hogy amikor 1947-ben a férjét elkísérte az ólublói szanatóriumba, egy oszlop tetejéről rákiáltottak: Mi újság Szőgyénben? Népviseletéről ismerték fel, s ő rögtön tudta, a fiatal munkások kürti távírdások.
Erről bővebben Sáfár József ipartörténeti kutató A kürti távírdások története füzetében olvashatunk. Történetük a 19. század második felében kezdődött. Az 1858-ban befejeződött földrendezés után sok kürti család maradt megélhetést biztosító föld nélkül. A nehéz sorban lévő családok számára az 1876-os év hozott változást. Néhány kürti férfi ebben az évben szerzett tudomást arról, hogy a Rózsahegy melletti Oláh-Dubova település lakói távíróhálózat építésével foglalkoznak. Az apáról fiúra szálló történet szerint pár kürti ember meglátogatta ezt a települést, társultak az ottani szakemberekhez és kitanulták a mesterséget. Rövid időn belül közel hatszáz kürti férfinak adott munkalehetőséget a Magyarország területén folyó hálózatépítés. A tehetségesebbeket előmunkásokká, vonalfelvigyázókká nevezték ki.
A mesterségnek már a kezdetekkor is több ága volt. A hálózatépítés és a hálózatszerelés volt a két fő tevékenység. Az építésbe tartozott sok más mellett az oszlopgödör és árokásás, a sürgönykaró felállítása, a gödör betemetése, a vezeték lefektetése. A szerelvényezésbe tartozott a vasszerelvények és porcelánszigetelők oszlopra szerelése, a vezetékek felhúzása és végül az összekötésük. Voltak, akik csak egyfajta munkát végeztek, mások a munka minden fázisát elsajátították.
A távírópóznára macskaügyességgel mászó, a magasban huzalokat feszítő, az időjárás viszontagságai által edzett kürti távírdászok jókedvű emberek voltak. Gyakran csendült fel ajkukon a dal: „Mároszkürti sürgönykaró, jaj de magos, Tetejébe a porcelán, jaj de poros. Rá van csavarintva az a kutya derót, Akármilyen magos, leadja a szót.”
A foglalkozás ötvenéves jubileuma alkalmából, 1926. november 14-én a távírdások krónikát nyitottak és zászlót csináltattak. A zászló egyik oldalán Páduai Szent Antal képe látható, a másikon a távírdás címer, két szembefordított mászóvassal. A templomban felállított zászló különleges jelentőséggel bírt. Összekötő kapocs volt a templomba járó családtagok, és a távolban dolgozó apák, férjek és gyermekek között. Használták templomi ünnepeken, a távírdamunkások esküvőin, de utolsó útjukra is elkísérte a tagokat.
Pénzes István 2000-ben megjelent Kürt monográfiájában így ír a távírdás vándoréletről: „Apáról fiúra szállt a távírdás szakma. A férfiak általában két-három hétig voltak távol. Erdélyből, Kassáról, Zólyomból háromhetente jártak haza. Az ő részükre kisebb kenyeret sütöttek, hogy a hátizsákjukba beleférjen.
Órabérért dolgoztak és nagyon szépen kerestek. Volt úgy, hogy a gazdák megirigyelték a távírdások jó sorsát, ők is elküldték fiaikat a munkára, hogy hozzanak egy kis pénzt a házhoz, mert bizony a gazdák ritkán és kevés pénzt láttak a gazdaságaikból.” Megemlíti, hogy az első munkások még sátrakban aludtak. Volt velük egy „gúnyabiztos”, (10-12 éves gyermek), az ő feladata a sátrak őrzése, az ivóvíz, a tüzelő bekészítése volt, hogy mire a táborhelyre megérkeznek a fáradt felnőttek, minden kéznél legyen.
A kiegyezéstől 1887-ig a magyar távíróhálózat hatalmasat fejlődött. Baross Gábor akkori miniszter felismerte, hogy a hálózatot műszaki irányítás nélkül fenntartani és továbbfejleszteni már nem lehet. 1887-ben a távírószolgálatot a postával egyesítette. Később, a telefon és a vezeték nélküli távíró egyre erőteljesebb térhódításával a magyar vezetékes távíró fejlődése megtorpant. A telefonhálózatok kiszélesedése végül teljesen magába olvasztotta a vezetékes távírószolgálatot, de a kürti távírdások ott voltak a telefonhálózatok kiépítésénél is.
A háborús éveket követően a kürti távírdások közül többen áttelepültek Magyarországra – részben a kitelepítések miatt, részben szabad akaratukból. A jól képzett szakemberek főleg a magyar távközlésben helyezkedtek el. Kábelmunkások, kábelszerelők, vonalfelvigyázók, munkahelyi vezetők lettek.
A faluház aulájában látható a távírdások zászlaja, a róluk fennmaradt dokumentumok, valamint az általuk használt szerszámok. A faluban még fellelhető a távbeszélő egyes faoszlop, mint köztéri emlékhely, sőt a faluház előtt is épült emlékoszlop a tiszteletükre „Kezük nyomán halljuk egymás hangját” felirattal.
Két éve a Kürti Értéktár a Majer István Napok keretében a „távírdás mártót” is elkészítette az érdeklődőknek. De mi is ez tulajdonképpen? Az étel elkészítésének tudója, Sütő Katalin elmondta, amikor sok kürti férfi távírdásnak állt, és gyakran voltak távol a családjuktól, megtanulták ezt az egyszerű ételt „összedobni”.
Íme a recept: Füstölt hús kell hozzá, amely hűtőszekrény nélkül is sokáig eláll, víz, kevés liszt, só, pirospaprika és kenyér.
A füstölt húst, vagy kolbászt megfőzzük, lecsepegtetjük és disznózsíron megsütjük. A mártó alá rántást készítünk, dobunk rá pirospaprikát és felöntjük a hús főzőlevével. Nem túl sűrű, nem túl híg mártogatót kapunk, amit kenyérrel tunkolhatunk, eszegetve hozzá a füstölt húst.
Katalin édesanyjától tanulta a receptet, mivel nagyapja is távírdás volt. Otthon csak majomfogóként emlegették, mert összemaszatolta az ember arcát a mártó, miközben tunkolgatott.
Megjelent a Magyar7 2021/49.számában.
