A kultúra művelése a munkánkká vált - Csemadok Közművelődési Díjban részesült Varga Lia és Varga Norbert
A magyar kultúra napja alkalmából idén is díjazták azokat, akik áldozatkész munkájukkal színesítik a szlovákiai magyar kultúra palettáját. Az idei Csemadok Közművelődési Díjak közül Fülekre is került, mellyel a Varga házaspár több évtizedes sokoldalú tevékenységét jutalmazták. Velük beszélgettünk.
Kezdjük a legelején. Hogyan kerültetek kapcsolatba a kultúrával? Mi indított el Titeket ezen az úton?
Varga Norbert: A folklórral való találkozásom általános iskolás koromhoz köthető. Annak idején nem is számított „igazi” püspökinek az, aki nem táncolt a Palóc Néptánccsoportban. Így hát nem csak a fociban, erdőjárásban, bunkerépítésben voltak társaim falubéli barátaim, hanem a néptáncpróbákon, fesztiválokon való részvételek során is. Kicsit később, a nyolcvanas években a csoport új koreográfusa Mlinár Pál lett. Vele együtt egy új szemlélet is érkezett, no meg a Dűvő zenekar, akik beindították a zenészképzést. Jó évjárat voltunk, akkori táncostársaim között akad néprajzkutató, egyetemi dékán, újságíró. Mlinár Pali és a Dűvő közvetítésével jutott el hozzánk a magyarországi táncházmozgalom híre és üzenete.
Fülekről indulva, tizenéves fejjel, hely-és szakmai ismeret teljes hiánya mellett el is jutottunk egész a szomszédos Sávoly falujáig. Mindmáig felejthetetlen az első gyűjtőút hangulata, mely az érzelmi kapcsolódás kialakulása mellett a tudományos érdeklődés útján is elindított. Ugyancsak meghatározó volt számomra Magyar Zoltánnal, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársával való találkozásom is, amely valamikor az 1990-es évek derekán történt. Ebből a véletlenszerű, vagy sokkal inkább sorsszerű találkozásból egy komoly szakmai és baráti kapcsolat szövődött. Ekkor vette kezdetét a szlovákiai magyar néprajzi tájak szövegfolklór hagyományának tudatos és szisztematikus kutatása. Az elmúlt huszonöt év során 368 magyarlakta településen végeztem terepkutatást, zömében Zolival közösen. A közös gyűjtőutak ez idáig három társszerzésben megjelentetett kötetet eredményeztek, s a jövőre nézve is vannak még közös publikálási terveink.
Varga Lia: Kicsi lányka voltam, 3-4 éves talán, tisztán emlékszem, mennyire megnyugtatott az, ha valamicske éneket dúdolhatok, vagy akár hangosan, hogy a szomszéd is hallja, a kertben felakasztott láncos hintámon röpülve dalolhattam szinte mindent, ami eszembe ötlött. Borzován pedig, ahol számtalan nyarat töltöttünk, unokatestvéreimmel egész estét betöltő „műsorokkal” szórakoztattuk a nagyszülőket, szavaltunk, énekeltünk, táncoltunk. Mindez persze a szepsi alapiskolai évek alatt fokozódott, csiszolódott, hiszen szavalóversenyekre, népdalversenyekre jártam, tagja voltam az iskola színjátszócsoportjának, énekeltem dr. Görcsös Gizella (nem mellesleg Kodály növendék volt) énekkarában, a Fehér Liliomszál gyermektánccsoportban, melyet Nagyné Sarlós Ildikó vezetett, és nem utolsósorban a szepsi művészeti alapiskola diákja voltam nyolc évig. Tehát
Középiskolai éveim alatt Losoncon a Gál Ildikó tanárnő vezette éneklőcsoportban tevékenykedtem és számos rendezvényen léptem fel, barátnőimmel több ízben táncházakat is tartottunk. A Nyitrai Pedagógiai Főiskola tanítóképzőjének hallgatója lettem az 1990-1994-es években, és mivel Zoboraljáról előtte csak olvastam, rögtön falujárás lett a hétvégeim programja. Norbival csaknem az összes falut bejártuk és szebbnél-szebb népdalokat, szokásokat, gyerekjátékokat gyűjtöttünk. Ezek egy részét vissza is tanítottam a Zsérén működő Zsibrice hagyományőrző csoport gyerekseregének.
Molnár Gábor barátommal neki is veselkedtünk, és megalakítottuk a 15 párból álló Rekettyés Néptáncegyüttest. A vidék magyar báljait nyitottuk meg, falunapokon léptünk fel és táncházakat tartottunk. Mindig is késztetést éreztem, hogy minden értéket, ami a birtokomban van, előbb vagy utóbb megosszam valakivel, továbbadjam, megszerettessem többekkel – talán ehhez is találtam meg a megfelelő társat Norbiban. Mindketten a mai napig ugyanazt a „zsongó“ érzést érezzük, ha valamilyen táborba vagy fesztiválra csöppenünk, ahol sok ember ugyanazt a nótát fújja, vagy ahol hagyományőrzőkkel találkozhatunk és elcsíphetünk egy - két életre szóló bölcsességet, ahol egy jó gömöri csárdást eljárhatunk, és még sorolhatnám. Na, ezeket az életérzéseket szerettük volna átadni, minél több embernek, hogy a koreográfiák előadása mellett és mögött ne csak tudják, érezzék is mélyen, hogy milyen büszkeség mindezek birtokában lenni! Pedagógus vagyok, tehát már az első perctől kezdve kezdtem beépíteni kedvenc népdalaimat, gyűjtött gyerekjátékaimat, mondókákat az oktatásba, és ez így megy a mai napig.
Felsorolni is nehéz, annyi mindennel foglalkoztok. Alapítói és művészeti vezetői vagytok a Rakonca Néptáncegyüttesnek, Lia pedagógusi munkája mellett a Foncsik és a Galáris Énekegyüttesek vezetője, a Hallottad-e hírét…regionális népdalverseny egyik megálmodója, szervezője, a Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia és a Comenius Pedagógiai Intézet különféle képzéseinek előadója, az Ipolyi Arnold Népmesemondó Verseny háziasszonya. Norbi a Füleki Városi Művelődési Központ és a Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia munkatársa, közművelődési szakember, folklórkutató, az Ipolyi Arnold Népmesemondó Verseny ötletgazdája és szakmai rendezője, a Szlovákiai Magyar Szövegfolklór Archívum létrehozója és szakmai felelőse. 2019-től a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának tantervébe bekerült Néphagyomány az oktatásban című tantárgy szakmai vezetője és oktatója. A Jópalócok Regionális Népművészeti Egyesület vezetőségi tagja, a Táncfórum volt elnökségi tagja, valamint a Rakonca Egyesület elnöke. Hogyan tudjátok összeegyeztetni mindezt a munkátokkal?
VN: Úgy, hogy a kultúra művelése, illetve annak egy része a munkámmá vált. Persze ez így önmagában semmit sem jelent, hiszen a rossz munkához ugyanannyi idő kell, mint a jóhoz. A minőségre való törekvés mindig is meghatározó szempont volt számomra. Ez nem azt jelenti, hogy minden színpadi alkotás, néprajzi kötet, dokumentumfilm, vagy rendezvény tökéletesre sikerült, hanem azt, hogy ezzel a szándékkel fogant. Egyik néprajzi gyűjtőutam során egy nagyfödémesi cipészmesternél jártam, aki még időskorában, saját otthonában is dolgozott. Értékes mondákat és történeteket rögzítettünk tőle, majd a gyűjtés egyik szünetében megjegyezte:
Megragadt bennem ez a mondat. Annak az embernek, aki húsz év garanciát vállal a munkájára, a munkához való viszonyát minden bizonnyal a minőségre való törekvés szándéka határozza meg. Csak remélni merem, hogy eddigi munkám eredményei az utókor számára is értékelhető teljesítménynek számítanak majd.
VL: Kevés ember mondhatja el magáról, hogy azt csinálja, amit szeret. Esetemben a pedagógiai munka és a kultúra művelése áthatja egymást - ez olyannyira szorosan összefonódik és segíti egyik a másikat, hogy az ember észre sem veszi, mi mindent visz át ösztönösen egyik területről a másikra. Míg készülök egy dalcsokor összeállítására, közben rábukkanok olyan dalokra, amelyeket az iskolában építek bele az oktatásba, onnan pedig néhány jól bevált módszer bemutatását csempészem egy-egy előadásomba.
Hogyan látjátok a szlovákiai magyar kultúra jelenét és jövőjét?
VN: Néha feketén, néha kissé színesebben. Attól függ mikor és honnan szemlélem. Ha a támogatási rendszer az intézményesítés oldaláról, akkor nem túl rózsásan. Az amatőr mozgalmakat látva már jóval derűlátóbb vagyok. A hazai néptáncmozgalom kiváló példa arra, hogyan lehet haladni a korral, milyen szervezeti struktúrát, milyen kommunikációs eszközöket kell használni a hatékonyság érdekében, hogyan lehet a „harc” a „helytállás” a „megmaradás” hívószavakat mellőzve fiatalok ezreit a népművészet, a hagyományos magyar népi kultúra megismerésére, elsajátítására és továbbadására sarkalni.
A szlovákiai magyar kultúra jövője nagyban függ a szlovákiai magyarság jövőjétől, pontosabban a jövőkép teremtéstől. A múltba révedés, a népszámlálási adatokon való kesergés helyett, vagy mellett, azt is lehetne mondani, hogy: igaz, hogy Rozsnyón még sosem volt ennyire alacsony a magyarság számaránya, de amikor kétszer ennyien voltak, akkor sem működött olyan magyar táncműhely, amely 150 tagot számlált, népzenei oktatást folytatott, vagy rendszeres táncházakat tartott volna. Most meg van. Ennek kell örülni. Érdekes módon, a diaszpórában élő magyarság önreflexióiból ez a pozitív hangzás cseng ki.
