A közös munka öröme
Orlovský Erzsébet Komáromban született, de életének nagyobbik részét a bodrogközi Kistárkányban töltötte. Már gyerekként örökmozgó volt, ezt jórészt a szüleinek köszönhette, akik a Jókai Színház alkalmazásában álltak, így ő azt a közeget, azt a világot már gyerekként megismerhette.
Közben úszott, énekelt, egy ideig színésznőnek is készült. Imádott kerékpározni, ezért mi sem természetesebb, mint hogy egyetemistaként részt vett a Honismereti Kerékpártúrákon, és negyedik alkalommal, amelynek éppen a Bodrogköz volt az úti célja, megismerkedett egy helybéli fiatalemberrel, a későbbi férjével. Nem kellett sokat gondolkodniuk, hogyan győzzék le a közöttük levő mintegy 500 km-es távolságot, Erzsike a Bodrogközbe költözött. Ami rendhagyó esetnek számít, hiszen hasonló esetekben a fiatalok általában a nyugati régiót szokták lakhelyül választani.
Nehéz volt beilleszkedni az új környezetbe?
Városi lány vagyok, sőt több nagyváros közelségében nőttem fel, de a lelkemhez nem ezek, hanem a magyar falu hangulata áll közel. A fatornácos parasztházak, a természeti környezet. Lenyűgözött az a közvetlenség, amit itt tapasztaltam. Ha az utca emberét bármivel kapcsolatban megkérdeztem, válaszát mindig ekképpen kezdte: édes gyermekem. Azt hiszem, könnyen befogadott az új környezet, szüleim pedig úgy neveltek, hogy bátran bedobtak a mély vízbe, és megtanítottak rá, hogyan kell az élet árjával szemben úszni. Felkészítettek az élet kihívásaira. Ha össze kellene hasonlítanom a bodrogköziek mentalitását a komáromiakéval, talán azt mondanám: itt jobban örülnek az emberek a kevesebbnek is, míg a nyugati ember gondolkodása sokkal anyagiasabb. Vettünk egy parasztházat, ma is abban élünk, nagy kertünk van, gyümölcsfákkal, virágokkal. Számomra tökéletes a környezet.
Végül nem színésznő, hanem tanítónő lettél.
Hozzám mindig közel állt a kultúra, és ezt tudják rólam az emberek. Bár évtizedeken át alsó tagozatos gyerekeket oktattam, ma már inkább nevelési tantárgyakat tanítok. Tudják, hogy kreatív vagyok, és a hasonló feladatokat örömmel vállalom. Például a beiratkozási program keretében arra kértek, hogy foglalkoztassam a hozzánk készülő ovisokat, illetve az alsó tagozatos gyerekeket. Ekkor jött elő újra a mese szeretete, hogy valamikor bábozással is foglalkoztam. Azóta olyan dramatizált meséket adok elő, amelyekbe a gyerekeket is bevonom. A gyerekközönség imádja ezt. Tudok gitározni, szavalni, bábozni, furulyázni, egy-egy rendezvény alkalmával rendszeresen fel is kérnek, hogy szerepeljek. Közösségi embernek tartanak, akit nagyon sok minden érdekel.
Szívesen énekelek az Ung-vidéki és Bodrogközi Tanítók Énekkarában, miközben azt is várom már, hogy nyugdíjas legyek, hogy minél több időt fordíthassak arra, ami a szívem csücske. Nyugdíjasként szeretnék kiteljesedni azokon a területeken, amelyekre pillanatnyilag nincs elég időm.
A mesével kapcsolatban más terveid is vannak.
Való igaz. Bejelentkeztem abba a mesemondó versenybe, amelyet a budapesti Hagyományok Háza hirdetett meg. Egy bodrogközi, illetve egy pajzán mesével készülök a május 14-én Tatabányán sorra kerülő elődöntőre. Az első mesét az egykor a Bodrogközben élő Dégh Linda gyűjtötte, mesegyűjteményét 1945-ben adták ki Budapesten. Sajnos, őt mára teljesen elfelejtették. A meséket naponta elolvasom, hagyom, hogy átöleljenek, aztán egyszer csak rájövök, hogy már tudom is őket. Viszonylag könnyen tanulok szövegeket. A versek úgyszintén közel állnak hozzám, sokáig a felnőttkategóriában versenyeztem is versmondásban. Az erdélyi költők mondanivalója különösen szíven szokott ütni. A legnagyobb versnek Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát tartom. Szívesen népszerűsítem egy köztünk élő költőnő, Bodnár Éva verseit is, azokkal is könnyen tudok azonosulni.
Erzsike, tudtommal van még egy szerelmed.
Valószínűleg a nemezelésre gondolsz. Mintegy másfél évtizede Miskolcon tartottak egy kétéves képzést határon túli magyaroknak, amit havi egy alkalommal látogattunk. Ott ismerhettük meg például a csodálatos Pap Gábort, Magyar Örökség díjas művészettörténészt, akinek az előadásai mindig hatalmas élményt jelentettek. A délutáni órákban pedig kézműves-foglalkozásokat tartottak számunkra.
Ott találkoztunk igazán a népi hagyományokkal, lányunk, Virág is ott kapott ösztönzést arra, hogy ma keramikusként dolgozzon. Számomra a nemezelés igazi csoda. Egyik szütyőmet már a Duna Palotában is kiállították. De szeretném mesterfokon elsajátítani a nemezelést, ezért Vetro Mihálynál, egy Kirgizisztánban tanult mesternél tervezem nyugdíjasként folytatni ebbéli tanulmányaimat. Addig pedig nyaranta tovább szervezzük a Prosperitas népművészeti táborait, ahol kalákában nemezelünk, és megtapasztaljuk a közös munka örömét.
