A Karthago leénekelte a lelkeket az égből Taksonyon
Július 23-án tartott nagyszabású, kétórás koncertet a magyar rekorder zenekar a mátyusföldi, 2300 lelket számláló községben. Mivel szervezőként tevékenykedtem a taksonyi falunapon, a kulisszatitkokról is mesélnék röviden, mert az úgyis mindenkit sokkal jobban érdekel.
Nem titok, hogy szabadtéri eseményt mindig hatalmas kockázat vállalni, a héten pedig nem kicsit aggódtunk a perzselő hőség miatt. Féltünk, hogy az emberek túl elcsigázottak a napok óta tartó forróság miatt, és nem lesz kedvük és erejük ellátogatni az eseményre, amit mi hónapok óta szervezünk. Az első órákban sem könnyebbültünk meg, bár az időjárás engedett egy kicsit és kellemes, olykor esőt ígérő szél kapott szárnyra, alig páran lézengtek az első egy órában a Naptól kiégetett futballpályán.
Majd ahogy Nap is munkája végefelé közelített, úgy szaporodott az emberek száma. A Karthago miatt jöttek nagyrészt és mi titkon erre is számítottunk, ezt reméltük. Nagy kaliberű együttessel kellett leszerződnünk ahhoz, hogy a pandémia miatt csorbát szenvedett közösségi életet Taksonyon is újraélesszük. Jelentem: sikerült.
Mintha a zenekar is érezné, hogy Felvidéken is hatalmas tétje van annak, sikerül-e összefogásra bírni az embereket. Parádésan asszisztáltak nekünk ehhez, a többi csak rajtunk múlik. Ők összehoztak minket, hogy mi ezzel hogyan gazdálkodunk, csak a mi felelősségünk.
Az együttműködés a sok fellépő közül bátran állíthatom, hogy velük volt a leginkább zökkenőmentes. Pontosan érkeztek és még arra is volt idejük, hogy velünk közvetlenül beszélgetve oldják fel bennünk az ,,Úristen, ez a Karthago!'' érzést. Azon is jót mosolyogtak, mikor a technikai felszereléssel begördülő autó megérkezett és a kilencéves lányom felkiáltott, hogy: Na, végre, akkor már megérkeztek az igazi Karthagosok?
Takáts Tamás büszkén mesélt majd' kétéves unokájáról és mutatta a videókat, ahogyan amerikai focizni tanítja őt. Megtudtuk, hogy Szigeti Ferenc, aki nemrég esett át a koronavírus-fertőzésen, már jól van, de biztonsági okoból még mindig reszpirátorban volt végig, ha köztünk volt, minket óvva és gyakran férevonult, bár mondtuk neki, hogy erre nincs szükség, ragaszkodott hozzá. Hallgattuk a negyvenhárom éve együtt zenélő tagok csipkelődését arról, ki milyen öreg és mennyit bír és velük nevettünk, nevethettünk. Imádták a lekváros palacsintát és a helyi kolbászt és sülteket, a töpörtyűs pogácsát. Gond nélkül fotózkodtak mindenkivel. Mindig figyeltek arra, hogy a hölgyeket közrefogják, mert őket idézve: ,,Ők a legfontosabbak.''
Mikor elérkezett a kilenc óra, a színpad előtt egymásnak kezet adva léptek a pódiumra. Nekem meg könny szökött a szemembe már csak ettől a jelenettől is, hogy többezer koncert után még mindig emberként és barátként támogatva egymást lépnek fel. Nem hiába lettek rekorderek, amiről ITT írtunk. És hol voltunk még ekkor a Requiem-től és az Apáink útján-tól, nekem meg már gombóc volt a torkomban. A csoda meg csak ezután jött. Takáts Tamás sántikálva lépdelt fel a lépcsőn, mert krónikus térdgyulladása reggelre ismét meglepte, de a közönség előtt varázsütésre gyógyult meg és mindenki szívverését összehangolták az első ütemekkel. A tömeg tombolt és az együttes nevét kántálta válaszként, majd mikor az volt helyénvaló, mindenki csendben és lélegzetvisszafojtva, sokan könnyeiket törölgetve figyelték őket.
Magasságok és mélységek, az élet két órában a színpadon. Az üzenet pedig annyi: maradjunk meg embereknek akkor is, ha sokat adott az élet, de akkor is, ha nem mérték nagy kanállal nekünk a jót. Mindig kifizetődik az emberség itt, vagy odaát, mert érezhető volt, hogy összeért az ég és a Föld, hogy a Requiem első szólamainál az addig órák óta tartó szélcsend megszűnt és lágy szél simogatta végig a jelenlevőket, ezzel erősítve meg a zenekar üzenetét. Vigyáznak rájuk odafentről, mert értéket adnak és képviselnek ebben a világban.
