A holokauszt soha be nem gyógyuló seb
Hetvenhat év múltán sem szabad feledni a 2. világháború legsötétebb fejezetét. Dunaszerdahelyen is minden évben megemlékeznek a városban élt zsidók elhurcolásáról és tragédiájáról. Az idén, a koronavírus-járvány miatt nem a helyi zsidó temetőben került rá sor, hanem a közösségi hálón, illetve zoom-on keresztül lehetett bekapcsolódni a megemlékezésbe. A tavalyi nagyszabású jubileumi megemlékezéstől eltérően, amelyre a világ minden tájáról érkeztek a városból elszármazott zsidók és azok utódai, az idén szerényebb virtuális askarában lehetett része mindenkinek, aki követte az élő közvetítést.
1944. június 15-e volt az a gyászos nap, amikor csaknem 3000 dunaszerdahelyi zsidó emberrel elindult a vonat a haláltáborok felé.
Közülük csak kevesen tértek vissza szeretett városukba, hogy a romokon új életet kezdjenek. A legtöbben közülük később kivándoroltak Izraelbe, vagy a világ más tájain próbáltak boldogulni.
– mondta el beszédében Kornfeld Tibor, a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség vezetője. Idézte Szent II. János Pált, aki Auschwitzot „a mi időnk Golgotájának” nevezte. Beszéde végén elmondta azt is, optimista és bízik abban, hogy az ő generációjuk, valamint a fiatalok és mindazok, akik bíznak az igazságban, tudják, melyik oldalra kell állniuk.
Kraus Michael Meir, Dunaszerdahely szülötte, Izraelből olvasta fel visszaemlékezéseit. Felidézte gyermekkorát, amiből kiderült, hogy szülei második házasságának gyümölcse, mivel előző családjaik tagjai csaknem egytől egyig a holokauszt áldozatai lettek.
Visszaemlékezett egykori iskolájára, tanítóira, a zsidó épületekre, köztük a nagytemplomra, amiből a kommunisták előbb raktárt csináltak, később pedig le is bontották. Beszélt arról a nagy összetartásról és önzetlenségről is, ami a város zsidó lakosságát jellemezte, s arról is, ahogy édesapja az egykori tyúkász mesterségét a megváltozott körülmények között folytatta. Dunaszerdahelyt a múlt század hatvanas éveinek elején hagyták el, öccse az USA-ban ő pedig Jeruzsálemben telepedett le, de máig szívükben őrzik szülővárosukat.
A szokásokhoz híven a beszédek után emlékfáklya-gyújtás következett, és egy perc néma csend azokért, akik eltávoztak az élők sorából. Záróakkordként Baruch Veselý adta elő a Kádist.
A fotók a tavalyi jubileumi megemlékezésen készültek.
