A háború még az utolsó pillanatokban is sok áldozatot szedett
1945. január 6-án jöttek be az oroszok Szőgyénbe, s hat hétig állt itt a front. Vajda Mári néni családjára különösen nehéz időszak várt, házukba bekvártélyozták magukat az orosz katonák és udvarukban alakították ki azt a műhelyt, ahol autóikat és harci járműveiket szerelték.
Mári néni, aki pár éve elhalálozott, így mesélte el történetüket:
„Ők aludtak az első szobákban, mi pedig hátrább. Engem apám rejtegetett, bebújtam a feje alá, mintha csak párna lettem volna. Mi nők, igyekeztünk a legkevesebbet mozogni, hogy fel ne hívjuk magunkra a katonák figyelmét, de még így is csak hajszállal úsztik meg az erőszakot.
Visszavonuláskor az oroszok elvitték az összes ruhánkat, nem maradt más, csak az, ami rajtunk volt. Február 18-án Köbölkútról katyusával még visszalőttek. Anyám és apám hirtelen az udvarban álló elhagyott tank alá menekültek a lövedék elől. Biztos úgy érezték, a páncél védelmet nyújt majd. Sajnos, nem így lett. 39 éves édesanyám a visszapattanó szilánkoktól rögtön meghalt, apámnak a térde roncsolódott szét.
Apát a németek bevitték az érsekújvári kórházba. Két hétre rá szerettem volna meglátogatni, de a vonatot Kisújfalunál elkezdték bombázni. Az előttem lévő fülkét találat érte, nekem azonban sikerült leugranom és az erdőn keresztül hazajöttem. Pár nap múlva újra mentem volna, de a nagyszüleim már nem engedtek. Közben jött a hír, bombázták a kórházat is. Izgultunk apámért, de azt a hírt kaptuk, hogy életben van.
Haláláról sajnos csak a történtek után három héttel értesültünk. Állítólag a bombázások következtében került fertőzött víz a csövekbe, ez okozta sokak halálát, többek közt apámét is. Mikor végre öregapával eljutottunk Újvárba, szerettük volna a holttestét hazahozni, de pontosan azt se lehetett megállapítani melyik sírba temették, és a sírokat se szabadott felnyitni. 14 éves voltam ekkor.
Éjjelente gyakran kísért a múlt és felriadok. Ilyenkor eszembe jutnak nem csak a szüleim, de a bátyám Ferenc is. Nagyölvedre járt dolgozni és csak hétvégéken járt haza. Egyszer azonban nem jött. Úgy hallottuk (bár nemigen hittük), hogy belépett az idegenlégióba. Eltűnése után 3-4 évvel még kaptunk tőle képeslapot, de aztán többé nem hallottunk felőle.“
