A Grace klinika és a valóság
Érdeklődve olvastam a szalkai Gálik Vivien naplóbejegyzését Gyermekkori álmom versus tíz évvel később címmel, amit a hivatásáról, a nővéri munkáról írt. Találkozhat-e az álom és a valóság? Erről kérdezem az egészségügyi nővért.
Írod, hogy segítőkész, szófogadó kislány voltál.
Igen, így emlékszem magamra. Nem feleseltem, mertem bocsánatot kérni, szerettem a családomat, és boldogan töltöttem az időt a szüleimmel. Ők mindig szívesen játszottak velem olyat, ami éppen kipattant a fejemből, a leggyakrabban orvososdit. Ahogy közeledtem éveim dupla számjegyéhez, egyre jobban éreztem, hogy nővér szeretnék lenni. Erre rásegített a tévében akkoriban sugárzott Vészhelyzet és a Grace klinika sorozat. Csodáltam a nővéreket, az orvosokat és a fantasztikus munkájukat. Elképzeltem magam, ahogy fehér ruhában vonulok vizitelni szobáról szobára, mosolyogva segítek az idős nénin, megnyugtatom a műtét előtt izguló betegeket. Ahányszor ezeket magam elé képzeltem, a betegeken mosolyt és hálát láttam, magam körül pedig kedvességet és türelmet.
És ez az álom kitartott a pályaválasztásig.
Amikor a hetedik osztályban megkérdeztek mindenkit, mi szeretne lenni, hezitálás nélkül vágtam rá: nővér! Mi sem volt természetesebb, mint hogy egészségügyi középiskolát választok, és végzős évem közepén már alig bírtam kivárni, hogy végre belecsöppenjek a kórházi életbe.
A cél megvalósult, egészségügyi nővér vagy. Mekkora a különbség gyermekkorod idealizált nővéri hivatása és a valóság között?
A dunaszerdahelyi kórház sebészeti osztályán töltött három év után már látom, hogy ehhez a munkához hatalmas erő és elhivatottság kell. Bizony, nem mindenki hálás, kedves, türelmes, még bunkó is akad a páciensek közt. Vannak napok, amikor úgy érzem, sutba kéne vágni a nővérruhát, és végleg kisétálni a kórház ajtaján. Tizenkét évesen az ember még nem tud belegondolni a dolgok mélységébe, például milyen úgy kezdeni a napot, hogy elhunytat fedezel fel a kórteremben. Ehhez képtelenség hozzászokni, legyen az akár idős, súlyos beteg ember, akinek a halál már megváltás. A fehér falakon belül napi tizenkét órán keresztül kell cipelnünk a betegek terheit, könnyeit, ebbe a kívülállók nem látnak bele. A külső szemlélő bele sem gondol, hogy mi, egészségügyisek mit élünk át nap mint nap. Megértem, hiszen én sem tudom, milyen bolti eladónak, rendőrnek, bármi másnak lenni. Nem tudom, de igyekszem türelmes lenni mindannyiukhoz. A hozzánk kerülő betegek azonban a türelemnek sokszor híján vannak, amit részben a betegségük, a fájdalomérzetük és a kiszolgáltatottságuk magyaráz. Nincs mese, ehhez a munkához testileg-lelkileg hozzá kell edződni.
A három év alatt nehéz és örömteli pillanatokat egyaránt átéltél.
Az első halál örökre megmarad az ember emlékezetében, arca, neve, utolsó szavai. Egy idős bácsika volt, aki előtte pár héttel feküdt bent nálunk először, kedves, intelligens úriember. Sokat beszélgettem vele, sok érdekes történetet mesélt az életéből. Saját lábán hazament, két héttel később haldokolva tolták be az osztályra. A mai napig előttem van az arca, a mosolya, fel tudom idézni a hangját, pedig ennek lassan három éve. Azóta persze volt pár halálesetem, azokra is emlékszem, szinte mindegyikre. Néha az újraélesztés, vagy egy sürgős eset miatt nem tudunk a minket hívó beteghez azonnal odamenni. Ilyenkor nagyon tud fájni, ha jönnek a kiabálások, a megjegyzések, sokszor a bejegyzések a közösségi médiába, hogy a beteg órákat várt egy pohár vízre, saját vérében feküdt fél napokat. Az emberek pedig írják a kommenteket, és elhiszik, hogy a nővér csak üldögél a pultban, és kevergeti a kávéját. Az ilyen dolgok eleinte rettenetesen bántottak, ma már annyira nem számít, ki mit ír a Facebookra, vagy megy-e az igazgatóságra panaszt tenni, mert mindannyiunk nevében mondhatom, lelkiismeretesen végezzük a munkánkat.
Mindent meg lehet szokni?
Megszoktam a szagokat, a furábbnál furább betegségeket, talán még a halált is. Amikor az ember azt gondolja, nem jöhet új, nem találkozhat újabb megrendítő esettel, amikor ott állsz egy veled egyidős lány betegágya mellett, akire még rengeteg minden várt volna az életben. Most egy baleset következtében magatehetetlenül fekszik, már nem is él, csak létezik. Erre nincs felkészülve az ember.
Ilyenkor döbbenünk rá, mennyi minden van az életben, amiért hatalmas hálát kell adnunk, de nem tesszük, mert ezek a dolgok maguktól értetődőek, megszokottak. Mindezek mellett persze átélünk szívmelengető dolgokat is. Nagyon jóleső tud lenni egy őszinte mosoly, egy szívből jövő köszönöm, vagy ha a beteg hálája jeléül megsimítja a kezünket. A kollektíva pedig olyan remek, hogy jobbat nem is kívánhatok.
Hogyan tovább?
Nővér vagyok, aki palástolja a fájdalmat, a dühöt, hogy a betegeken segítsen, és erőt sugározzon feléjük. De nekünk is csak két kezünk és két lábunk van, nem tudunk mindenkinél egy perc alatt ott lenni, hiszen néha olyan kaotikus a nap, hogy ebédelni, sőt vizet inni sincs időnk. Bizonyosan rengeteg fájó dologgal kell még megküzdenem, és többször fogom gondolni, elég volt, feladom. Mindezek ellenére tudom, hogy maradok, mert az a nővér vagyok, akit tíz éve, még ha gyermeki módon is, de megálmodtam.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/22. számában.
