A fotóknak történetük van
Fekete Nándor harmadéves egyetemista épp a minap védte meg a bakkalaureátusi munkáját a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Az egyetem mellett a fotózást tartja legnagyobb szenvedélyének, ráadásul a dunaszerdahelyi DAC-meccsek állandó résztvevője, aki képeivel tesz felejthetetlenné egy-egy mérkőzést. A tehetséges dunaszerdahelyi fiatal fotóst kérdeztük a képek világáról és a jövőbeni terveiről.
Hogyan és mikor alakult ki a fotózás iránti szenvedélyed?
2015 tavaszán az érettségi előtt döntöttem el végül, közel fél éves gondolkodás után, hogy veszek egy digitális fényképezőgépet. A fotózás iránti szenvedély az igazából csak ezt követően alakult ki. Mindig is vonzottak a művészetek és az esztétika. Korábban rengeteget rajzoltam, többnyire számomra jelentős karaktereket: zenészeket, sportolókat, képregény-szuperhősöket. A fotóval azonban könnyebben és gyorsabban lehetséges esztétikai élményt megörökíteni, valószínűleg ezért indultam el efelé.
Emlékszel még a legelső képedre?
A legelső fényképem bizonyára egy elmosódott katyvasz volt, amit azonnal töröltem. Először próbálkoztam megismerkedni magával a masinával, hogy mégis miképp működnek a paraméterei – ez elengedhetetlen ahhoz, hogy pontosan olyan képet kapjak, amilyet előre elképzelek. A legelején csak egyszerűen lefotóztam, amit szépnek vagy érdekesnek találtam, például a virágokat a kertben.
Mi inspirál téged egy-egy fotó elkészítésénél? Nálad hogyan zajlik a megörökítés folyamata?
Bár klisének hangzik, fontosnak tartom, hogy egy fotónak legyen története, amit az a kép elmesél. Nem kell, hogy valami elképesztő történés legyen. Fantasztikus kép készülhet akár arról is, ahogy a mama sodorja a tésztát, vagy egy hullám megcsillan a naplementében. A kérdés az, hogy amit lefotózunk, mit jelent számunkra, és miképp vagyunk képesek megörökíteni az adott pillanatot. Persze ez most túlbonyolítottnak tűnhet, hiszen mégiscsak egy gombnyomásról van szó, de van valami belső mozgatórugó, ami miatt lenyomjuk azt a gombot.
Melyik az a közeg, ahol otthon érzed magad a fotózás terén? Mit szeretsz leginkább lencsevégre kapni?
Egyértelműen a sport- és a dokumentarista fotóban érzem magam leginkább otthon. Szeretem, ha van egy bizonyos történés, ami tőlem független, már nekem nem kell formálni, és csak úgy megörökíteni, ahogy van. Ez nem jelenti azt persze, hogy csak ezekben a stílusokban szeretek fotózni. Izgalmasnak találom a portréfotózást is, ahol magamnak megválaszthatom az alanyt és a közeget, ahol a fotózás történik. És van egy – úgymond – stílus, mely főleg az utóbbi időben foglalkoztat, mégpedig az alapvető természeti elemek fotózása. Hogy konkrétabb legyek, a víz hullámzásában és a felhők formálódásában kerestem az esztétikát utóbbi két projektemben.
A DAC meccseken gyakran feltűnsz fotósként. Talán te vagy az egyik legfia-talabb fényképész a mérkőzéseken. Milyen érzések kavarognak benned, ha ott vagy a stadionban és dolgozol? Miben más egy focimeccset fotózni, mint mondjuk egy irodalmi szimpóziumot?
Mindig izgatott vagyok egy-egy meccs előtt, hiszen tudom, hogy valami fog történni, és az én feladatom, hogy dokumentáljam az eseményeket. Egy focimeccs abból a szempontból izgalmas, hogy sokszor teljesen váratlanul történik a mérkőzés legfontosabb mozzanata, így állandóan résen kell lenni. A játék dinamikáját figyelem, és aszerint változtatom a pozíciómat, hogy melyik oldal támad többet. Szeretnék minden meccsről olyan galériával hazamenni, ami valami újat ad nekem is, és azoknak, akik figyelik a munkámat. Bár egy focimeccs a sportfotó sablonja, mégis szeretném, hogy a munkám a sportfotónál több legyen. Azt akarom, hogy aki megnézi a képeimet, átérezze, milyen intenzív élményről van szó. Egy focimeccs és például egy szimpózium fotózása közben teljesen máshogy ver az ember szíve. A szimpózium esetében előre meghatározott menetrend van, tudom, mikor kell jobban koncentrálni. Ezzel ellentétben egy focimeccsen tulajdonképpen csak a félidőben tudok pihenni.
Milyen technikával dolgozol? Mire ügyelsz, ha fotózol?
Nagyjából már két éve egy full-frame félprofi fényképezőgéppel dolgozom. Hogy miért jobb a full-frame szenzor egy kezdő kategóriás gépnél, arra van néhány konkrét, szakkifejezésekkel teli magyarázat. Egyszerűen mondva: többet lát, több fényt képes befogadni, tehát gyengébb fényviszonyokban is lehet vele boldogulni. A technikától eltekintve, alapvető kritériumnak tartom a giccs elkerülését bármilyen fotózásnál. Legyen szó portréfotózásról vagy tájképről, létfontosságú, hogy maradjunk bizonyos határokon belül, ugyanakkor legyünk kreatívak.
Mennyire időigényes hobbi a fotózás? Az egyetemre is magaddal viszed a géped?
Általában jó dolgok születnek, ha spontán magammal viszem a fényképezőgépet, valószínűleg gyakrabban kéne így tennem. Hobbiszinten, úgy gondolom, maga a fotózás nem túl időigényes, az utómunka annál inkább. Egy produktív portréfotózásnak szerintem nem feltétlenül kell tovább tartania másfél óránál, de sokszor még ennél is rövidebb időről beszélünk. Más a helyzet a természet- vagy tájfotózással. A tökéletes helyszín és perspektíva megtalálása könnyen eltarthat órákig is.
Mik a jövőbeni terveid a fotózás terén? Vannak nagyratörő céljaid?
Véleményem szerint alapból nagyratörő célnak számít, ha valaki a közép-európai közegben elhatározza, hogy a fotózásból szeretne megélni. Őszintén szólva, hosszú távú terveim nincsenek. A sportfotó olyan stílus, amiről azt gondolom, van benne helyem. Illetve, szeretnék aktívabban jelen lenni a dokumentarista közegben, és érdekes személyiségek munkáját lencsevégre kapni. Hihetetlen izgalmas lehet például annak a fotósnak, aki egy elismert zenekarral utazza körbe a világot, és közben úgy végzi a munkáját, hogy csupán dokumentálja az eseményeket.
Megjelent a Magyar7 2020/27.számában.
