A Dombai család sorsa Kolontár községben
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Tamási Áron szavainak és a kitelepítés gyalázatának egybevetése megrázó erővel hozza közel hozzánk a második világháború utáni időszak embertelenségét. A haza, és annak is a központi összetevője az otthon, a szülői ház, amely az ember eszmélésének, értelmes lénnyé válásának színtere, a legelemibb, legfontosabb tartozéka az emberhez méltó életnek. Az ettől való megfosztottság pedig mindenképpen az emberi életút legelviselhetetlenebb sérelmei közé tartozik.
Ezt kellett megtapasztalni a ma szlovákiai Horváti (Chorvatice, Lévai járás) községben született Dombai Lászlónak, húgának és szüleinek, akiket a Veszprém vármegyei Kolontár községbe telepítettek, miután nem írták alá a reszlovakizációs nyilatkozatot. Annak aláírása ugyanis magyar nemzetiségűből szlovák nemzetiségűvé válást jelentett volna. Velük együtt erre a környékre összesen húsz családot telepítettek, Kolontár mellett Magyarpolány, Ajkarendek, Bakonygyepes községekbe, illetve Csóta-puszta és Lőrinte-puszta helységekbe.
Dombai József, a családfő 1948-ban vette át a fehér lapnak nevezett levelet, az áttelepítésről tájékoztató dokumentumot és csatolmányát. 1948. május elsején érkezett meg az őket is szállító teherautó Devecserből – ahova vonattal érkeztek, ingóságaikkal, bútoraikkal együtt – az onnan öt kilométerre fekvő Kolontárra.
Beköltöztek a számukra kijelölt ingatlanba, és ott berendelkeztek. Ez olyan ház volt, amelyből korábban egy sváb családot telepítettek ki, és állami tulajdonba vették a második világháborút követő magyarországi intézkedések keretében. De a svábok kitelepítése nem ment végbe, ők a szomszéd házban lakó rokonaikhoz költöztek. Elképzelhető, hogy milyen érzelmeket szított ez a betelepítetteket, a „gyüttmenteket” egyébként is zömében ellenségesen szemlélő helyiek, az itt maradt svábok és az elvett házukba beköltöztetett, és jelenleg a szomszédjukban lakó „telepesek” között. A faluban tapasztalható ellenséges viszonyuláshoz az is hozzájárult, hogy a helyiek zöme – néhány értelmiségi kivételével (Váti Ferenc mindössze hét személyt, két papot, három tanárt, egy körjegyzőt és még egy személyt tudott név vagy foglalkozás szerint is felsorolni) – nem is volt tisztában a „telepesek” érkezésének valódi okával.
A kényszerrel áttelepítettekről azt hitték, hogy ők a saját akaratukból, föld- és vagyonszerzés céljából érkeztek a faluba. Később, a Dombai fiú, az 1927-ben született Dombai László megnősült, 1953. február 1-én, kolontári lányt, Jokesz Annát vette feleségül.
A Jokesz család szintén a kitelepítésre ítélt, de itt maradt sváb családok közé tartozott. Dombai László húga, Dombai Magdolna pedig újdonsült sógorához, Jokesz Vendelhez ment feleségül. Tehát az a sajátos helyzet állt elő, hogy a Kolontárról kitelepítésre ítélt, de itt maradt sváb fiatalok és a mai Szlovákia területéről Kolontárra áttelepített magyar fiatalok között létesültek házassági kapcsolatok.
A visszaemlékezők szerint ebben az időben a faluban több ilyen jellegű „vegyes házasság” is köttetett. Sajátos élethelyzet lehetett ez, amikor a házasságkötésben egymásra talált, egymást választó és szerető fiatalok az esküvő egyébként is gazdag emocionális tartalmakat hordozó aktusában, a ki- vagy áttelepítések légkörében némileg a hazára találás érzelmi velejáróit is átélhették.
A továbbiakban a család sorsát az idén 90 éves özvegy Jokesz Anna elbeszélése alapján követjük. A fiatalok, Anna és László Anna édesanyjáékhoz költöztek, akik szintén nem a saját házukban laktak, mert abból kitelepítették a Jokesz családot.
Egy jóindulatú család, Sándor Józsefék fogadták be őket a malomba, ahol Sándorék molnárként dolgoztak. Magdolna és Vendel pedig a Dombai szülőkhöz, a fent már bemutatott házba költözött.
Ez a két házasságkötés segítség volt ugyan a beilleszkedést illetően, de – mint később látni fogjuk – a falu ellenszenvétől, a „gyüttment” jelzőtől nem mentette meg őket. Ez a jelző Annának és Vendelnek is kijárt, akik pedig ott, Kolontáron születtek. Folyamatosan kísérte a betelepedetteket az „állandó piszkolódás”, a falu nehezen tudta befogadni őket. László feleségét még a Devecserbe vezető úton menve is követték és megszólták.
Dombai László egy idő után a hatósághoz fordult, és kérése nyomán a kolontári házat, ahol szülei és Magdolnáék laktak egy Ajka városában lévő, állami fenntartású ingatlanra cserélték, így sikerült megszabadulnia a rosszindulatú megjegyzésektől. Ez az ellenséges hangulatú viszonyulás nagyjából egy évtized múlva oldódott, a szorgos, dolgos betelepülők életvitele eredményeként is.
Dombai Lászlót, aki egyébként igen aktív volt a közéletben, egyéb támadások is érték és gyakran feljelentették. Egy tanácsi választás alkalmából el akart térni a hivatalos listától, mondván, hogy a környékre – Kolontár mellett Magyarpolány, Ajkarendek, Bakonygyepes községekben, Csóta-puszta és Lőrinte-puszta helységekben – a Csehszlovákiából kitelepített 20 családnak is legyen legalább egy képviselője a testületben.
A feljelentés után, a tanácsi választás elleni lázítás gyanújával nyomozás indult ellene. Miután azonban kiderült, hogy a feljelentők nem igazán hiteles emberek, hiszen egyikük elűzte a családját a házából és a ruháikat is elégette, a másik az alumínium kohóban vele együtt dolgozó munkatársa és apja megölése miatt került börtönbe; a vizsgálatot vezető katonatiszt hazaküldte Lászlót, mondván „menjen haza Dombai úr, borotválkozzon meg nyugodtan”.
Dombai László igen művelt, sokat olvasó ember volt. Felesége, Annus néni elbeszélése szerint édesanyját gyakran intették a faluban: „ne add férjhez a lányodat Dombaihoz, ezek éhen fognak halni, én a Laci kezében könyvön kívül mást még nem láttam”, mondogatták annak idején a fiatalok bimbózó szerelmét látva. Rokonai emlékei szerint László gyakran hangoztatta, hogy két dolgot sajnál nagyon: az egyik, hogy nem mehetett egyetemre, mert a munkahelye nem támogatta. A másik, hogy a Csehszlovákiában Horvátiban maradt szülői házba nem lehetett visszaköltözni.
Dombai László azonban igyekezett képezni magát és megtalálni a helyét Magyarországon. Mivel az áttelepítés idejéig csak hat osztályt végzett, gyerekeivel együtt végezte el az általános iskola 7. és a 8. osztályát Devecserben, majd négy év múlva a Színesfémipari Technikumot Veszprémben.
Mindezt úgy, hogy három műszakban dolgozott az ajkai alumíniumkohóban, ahol csoportvezető is lett. Ezzel egyidejűleg – mivel felesége TSZ-tag volt – a szövetkezet földjein is dolgozott a családtagjával együtt.
Dombai László aktivitása sok egyéb területen is megmutatkozott. Azt mondta, hogy a falu öregjeit már nehezen lehet megváltoztatni az idegenellenesség terén, de a fiatalokkal lehet foglalkozni. Ennek szellemében, amikor ő lett a faluban a futballcsapat edzője, a többi fiatallal együtt szervezte a sportéletet és futball-játékvezető lett. Később őt tették meg a kultúrház igazgatójává, néptánccsoportot és színjátszó kört szervezett, amelyben e sorok írójának a felesége és anyósa is gyakran szerepelt.
2024-ben az őszi temetőjárás alkalmával sokan meglátogatták Kolontáron a nemrég megnyitott Helytörténeti Múzeumot. Itt állították ki a Dombai László által szervezett néptánccsoport és színjátszó kör fellépésein készült felvételeket.
Összességében elmondható, hogy Dombai László a faluban maradt a többi szorgalmas, dolgos „telepeshez” hasonlóan. Megküzdött az idegeneket sértő, rosszindulatú megbélyegzéssel, és egy évtized alatt a faluban megszűnt a velük szembeni ellenérzés, és már ők is otthonuknak érezték Kolontárt. Ezért is adhatta Váti Ferenc 1998-ban írt cikke címének, hogy „Ötven éve új hazában”. Dombai László kolontári élete során jelentős mértékben hozzájárult a falu kultúrájának gazdagodásához, munkája, tevékenysége révén ma már Kolontár igen megbecsült személyiségei közé tartozik, emlékét tisztelettel őrzik.
A szerző egyetemi tanár, professor emeritus, Milton Friedman Egyetem
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
