A DAC-táborban lelket kapnak a labdák
Ezen a héten a fiam a DAC táborába járt a DAC Akadémiára és vele együtt én is, minden nap, vittem, hoztam. Figyeltem délutánonként, amíg nem vett észre, néztem, ahogyan keresi és megtalálja a helyét egy új közösségben. Végigkísértem lélekben minden napját, minden labdaérintését, minden nevetését, láttam a nap végére elfáradt, poros mosolyát. És végig csodáltam őt és azokat, akik ott voltak vele, a gyerekeket, edzőket, tanárokat. Így most már biztos, hogy vannak olyan focival átitatott napok még számomra is, amik nem csak eltelnek, hanem beépülnek valahová a bőröm alá, a szívem köré.
A fiam nem egyszerű gyerek, ezt elmondtam, sőt, papírra is írtam. Koraszülött volt, idegrendszeri gyengeséggel küzd – fogjuk össze ezzel a kifejezéssel egy csokorba azt a sok diagnózist, amivel él. Ez annyit jelent, hogy jóval több türelem kell hozzá, több ismétlés, szemléltetés, több ráhangolódás. Ám ami ott, a DAC Akadémián történt, az nem a „több” volt, hanem az egyszerűen természetes.
Senki nem csinált ügyet abból, hogy ő másképp tanul, dolgozik, mozog és létezik, másképp hallja meg az utasítást. Odafigyeltek rá, bevonták, segítették. Nem nézték, mit nem tud. Inkább hagyták, hogy a labda mondja meg, mire képes.
A DAC-nál nemcsak új mezt kaptak a gyerekek, hanem hitet is helyeztek beléjük. Hitet abban, hogy minden gyereknek helye van a pályán. A sport néha többet gyógyít, mint a terápia. A fűszálak között heverő labda igenis lehet eszköz az élethez, a csapatmunkához, a kitartáshoz, az álmokhoz. A DAC-táborban a gyerekek nemcsak focizni tanulnak, hanem hinni is magukban, egymásban, és abban, hogy nekik is kijár a siker, hogy amolyan focis kifejezéssel éljek, mindenki labdába rúghat.
És akkor jött az a nap, amit soha nem felejtünk el. A DAC csapatának ötödik felkészülő mérkőzése volt az Akadémián. A fiam ott állt a pálya szélén labdaszedőként, amit magának intézett el, emiatt is könnybe lábad a szemem. Senki nem mondta neki, hogy nem lehet.
Csak ránéztek, bólintottak, ő pedig ott volt fontosan, büszkén. És jött Ammar Ramadan. A kedvenc játékosa. A fiam lába előtt gurult ki a labda a mérkőzés 44. percében Ramadan intett neki, hogy kéri a labdát, ő rúgta vissza. Azt a labdát. És abban a pillanatban nem számított semmilyen diagnózis, semmilyen terápiás út, semmilyen fejlesztési terv, ami idáig vezetett. Csak a labda, a fiam, a pillanat és az a csillogás a szemében, amit soha nem felejtek el. Ott, abban a pillanatban életet kapott a labda.
Kilencen voltak labdaszedők azon a meccsen. Kilenc kisfiú. Kilenc álom. És mindegyikre vigyáztak. Mert a DAC egy család.
Nem csak egy klub, nem csak egy mez, nem csak egy logó. Egy kaptár, ahol minden kis dolgozó méhecskének, új jövevénynek, csendesnek, hangosnak, gyorsnak vagy lassabbnak helye van. Ahol nemcsak a jelen fontos, hanem az utánpótlás is, és nemcsak az, amit a gyerekek tudnak, hanem az is, amivé válhatnak.
Köszönöm, DAC. Köszönöm ezt a hetet és azt, hogy nálatok a labdák lelket kapnak és vele együtt mi, szülők is újra, a gyerekekről nem is beszélve.
