A Csallóköz polihisztora - 75 éve született Ozogány Ernő
Vannak barátok, akiknek a hiánya az öröklétbe távozásuk után is el nem múló és fájó emlékeket kelt az emberben. Számomra ilyen ember volt Ozogány Ernő, akivel évtizedeken át nemcsak naponta találkoztam, esetleg telefonon beszélgettünk, hanem sok tervünket együtt igyekeztünk megvalósítani. Ezt több közösen írt könyvünk is bizonyíthatná, de említhetném azokat a beszélgetéseket is, amelyeket a Pátria Rádió számára készítettem vele a legváltozatosabb témákról.
Mert Ernő barátom egy igazi csoda volt. Minden érdekelte: a történelem, a technika legújabb eredményei, az irodalom, a népszokások, de elsősorban azok a férfiak és nők, akik a magyar történelemben fontos szerepet játszottak és valamiképp meghatározták nemzetünk sorsának alakulását.
Innen járt iskolába: a helyi általános iskola alsó tagozatára, majd a somorjai gimnáziumba és ide tért haza minden alkalommal, amikor csehországi tanulmányait végezte. A fizikával és a magyar irodalommal a gimnáziumban került szoros kapcsolatba és kevésen múlott, hogy nem az irodalom és a társadalomtudományok területén folytatta az egyetemi stúdiumokat. Végül a prágai Cseh Műegyetem Villamosmérnöki Karára került, ahol a hang- és a képtechnika lett a szűkebb szakterülete.
Akkoriban és még később elbeszéléseket is írt, majd az 1970-es évek végétől elsősorban a tudományos ismeretterjesztés vált a kedvenc időtöltésévé, miközben a Szlovák Televízióban hangmérnökként, később a pozsonyi Istropolisban műszaki igazgatóhelyettesként dolgozott. A Hétben, a Vasárnapi Új Szóban, a Tábortűzben jelentek meg cikkei, de rendszeresen tartott előadásokat is a Csemadok művelődési klubjainak a felkérésére.
Noha mi már Prágából ismertük egymást, 1975-ben Pozsonyban kerültünk közelebbi kapcsolatba és első közös cikkünk a Hétben jelent meg a tejfalusi dőrejárásról. Később ezt a témát egy önálló könyvben (Tejfalusi dőrejárás – 2013) is feldolgozta, a kiváló fotós, Gyökeres György (1949–2010) fotóival illusztrálva.
Fontos tette volt annak a cikksorozatnak a megszervezése is, amely a Vasárnap hasábjain látott napvilágot az ezredforduló táján A mi 20. századunk címmel. Ebből egy szemre való könyv is született ugyanezzel a címmel, öt szerző (Dusza István, Kiss József, Lacza Tihamér, Öllös László és Ozogány Ernő) közreműködésével. A könyv a XX. század legfontosabb szellemi és művészeti áramlatait, műszaki és tudományos eredményeit, történelmi eseményeit vonultatta fel.
Mindeközben Tejfalu múltja sem hagyta közömbösen, és ennek köszönhetően könyvet írt a helyi futballcsapat történetéről (A labdarúgás 75 éve Tejfalun – 2009), bár hozzá kell tennem: talán ha egyszer focizott életében és igazából nem volt tisztában a labdarúgás legfontosabb szabályaival sem…). A tejfalusi dőrejárásról írt könyvét már említettem, ezzel kapcsolatban még megjegyezném, hogy Ernő rendületlenül azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a farsangi szokás valamiképp része lesz a kulturális világörökségnek. Ez persze inkább álom volt, de a felvidéki értéktárba már ma is beletartozik, és nem kizárt, hogy idővel besorolják majd a hungaricumok közé is.
Még valamikor a 2000-es évek elején Vojtek Katalinnal közösen könyvet jelentetett meg Magyar nagyasszonyok címmel. Ennek bővített kiadásában a tudományok, a gyógyítás és a szellemi élet más területein jeleskedő magyar nők mellett azokról a szentéletű és szentté avatott hölgyekről is írt, akik közül jó néhányuknak valós vagy elképzelt arcmásait a tejfalusi szentély ablakain ugyancsak megcsodálhatjuk.
És ha már a nők előtt így lerótta a tiszteletét, szinte természetes, hogy a férfiakról sem feledkezhetett meg, és megírta A nemzet virágai ikerdarabját – a Jó mulatság, férfimunkát (két kötetben). Ebben közel 180 magyar történelmi személyiség, tudós, mérnök portréja olvasható. Az utolsó történetesen az ímelyi születésű Blaskovics József turkológus alakját idézi fel.
2013-ban a korábbi szerzőhármas egy új könyvet is kiadott Zsinórpadlás címmel. Az itt olvasható írások célja elsősorban az volt, hogy a tudósokat és a mérnököket az élet színpadán felülnézetből, mintegy a zsinórpadlásról szemlélve örökítsük meg. Sajnos ez a mű csak elvétve jutott el a Felvidékre, így tulajdonképpen visszhangtalan maradt és ezért a már elkészült második rész megjelenése is több mint kérdésessé vált Ernő halálával.
Nem ugyanezen okból, de hasonlóan bizonytalan lett a Prága magyar vonatkozásaival foglalkozó Ozogány-kötet (Magyar Prága, arany Prága – 2014) elkészült folytatásának a megjelenése is (mint ahogy tájainkon seregnyi más munka is sokszor reménytelenül vár arra, hogy napvilágot lásson). Míg 1989 előtt az egypártrendszer nacionalista kiadáspolitikája és dölyfös elutasító magatartása, addig napjainkban a felvidéki magyar kiadók súlyos anyagi helyzete és kilátástalan jövője az, amely eleve vakvágányra tereli a felvidéki szerzők publikációs lehetőségeit.
Nagy tudását és széleskörű ismereteit sokan igyekeztek „hasznosítani”. Cikkek írására, előadásokra kérték fel, de tankönyveket is fordított és gyakran zsűrizett különböző vetélkedőkön.
A Pátria Rádiónak afféle külső munkatársa lett az évek során, a szerkesztők kérésére sosem mondott nemet. Azon a végzetes napon is a rádióba tartott, amikor megbotlott a lépcsőn és olyan szerencsétlenül esett el, hogy megsérült a feje és vérömleny keletkezett a koponyájában. Néhány nappal később, 2017. augusztus 2-án elhunyt a kórházban.
Van valami jelképes abban is, hogy a Csallóköz polihisztora tejfalusi temetésén, a ravatalozóban elhelyezett koporsójára legutolsó könyvét, a nem sokkal halála előtt megjelent Tejfalu írásban és képben című munkáját helyezték el.
