A Bódva völgyéből elhurcolt emberek sorsáról - Szilasiak a nuzali Gulagban
Magyarországon már az ezredfordulón törvényt alkotott az Országgyűlés a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról. Minden évben február 25-én tartják annak emlékezetére, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjet hatóságok a Független Kisgazda Párt főtitkárát, Kovács Bélát, s ehhez az eseményhez köthető a kommunista diktatúra kiépítése Magyarországon. Szlovákiában 2021. június 24-én tartották meg először a kommunizmus áldozatainak emléknapját. A parlament azért ezt a napot választotta, mert 1954-ben az ellenzéki katolikus pap és orvos, Silvester Krčméry ezen a napon mondta a felette ítélkező trencséni bíráknak, hogy önöké a hatalom, de miénk az igazság.
Nyilván amiatt honosodott meg jobban a Felvidéken a magyarországi emléknap, mert bő két évtizedes múltra tekint vissza, másrészt azért is, mert a kommunizmus első áldozatai a Felvidéken a malenkij robotra elhurcolt ezrek voltak. A zempléni és az ungi régióban már 1944 végén megkezdődött a németek és magyarok elhurcolása, amely 1945 februárjában a Bódva völgyében folytatódott. A következő írás 64 fiatal és középkorú szilasi férfi, köztük a szerző édesapjának a szomorú történetét dolgozza fel.
Minden életrajzomba – már az 1950-es években is – beírtam, hogy az apámat 1945 februárjában, mint polgári személyt elvitték a Szovjetunióba és nem tért vissza. Halálának hírét már 1945 őszén suttogták a falunkban, és most a történetük ismertében csodálkozom, hogyan volt ez lehetséges.
Az életben maradtak között volt az egyik nagybátyám és sógorom is, de részleteket sohasem tudtam meg. Majd elkerültem szülőhazámból, és múltak az évek, évtizedek.
Nem is olyan régen, az interneten böngészve, felfedeztem, hogy van egy magyarországi Háborús Kereső Szolgálat, amelynek honlapján eltűnt katonákról és elhurcoltakról lehet informálódni. Kíváncsiságból beírtam apám nevét, és nagy meglepetésemre kijött, hogy a neve az 1945. április 2. és 1946. március 19. között a nuzali Gulagban elhunytak listáján szerepel, amelyet a sírásó feljegyzése alapján állítottak össze. Első dolgom volt természetesen Nuzalt megkeresni a térképen: Oroszország, Kaukázus, Észak-Oszét Autonóm Köztársaság, Ardon völgye, Alagir városa, majd kicsit délebbre Nuzal! Fellelkesülve tovább kutattam, és ismét véletlenül rábukkantam a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület Gömörország folyóirata honlapján Köteles Ágoston:
Csak azok a kaukázusi sakálok ne üvöltöznének már című cikkére.
Köteles Ágoston Tornaújfaluban született 1940-ben, apját 1945 februárjában az oroszok szintén elvitték. Az 1970-es évektől kezdve gyűjtötte a Bódva völgyéből elhurcoltak tragikus sorsával kapcsolatos adatokat.
Az alábbi beszámoló – több okból kifolyólag – nagyobb részben Köteles Ágoston dokumentációján alapszik. Először is azért, mert Köteles tényfeltáró munkájának következtetései általánosan, vagyis Abaúj-Torna megye összes Bódva-völgyi községére érvényesek. Tanúsítja ezt az elhurcolások egyidejűsége, a bizonyítottan közös kassai tartózkodási hely és nem utolsósorban Nuzal, mindnyájuk közös kálváriája. Másodszor azért,
mert nem találtam részletesebb, nagyobb szabású munkát a Bódva-völgyi elhurcoltakról.
És harmadsorban azért, mert sokan nem ismerhetik Köteles írását, ezért úgy gondolom, a szerző szándékának is megfelel, ha munkájának főbb eredményei legalább ilyen formában ismét szabadon olvashatók lesznek.
Sajnos már nem sokan élnek azok közül sem, akik még visszatérhettek a kaukázusi pokolból. Ahogy láttam, az érintett Bódva-völgyi falvakban Magyarországon is emlékművek örökítik meg a lágerben elhunytak nevét.
Ne feledjük azokat sem, akik visszajöttek meghalni. Legyen tehát ez az írás mementó minden Bódva-völgyi elhurcolt magyarra.
1938 novemberében visszakaptuk az elcsatolt Felvidék déli, magyarlakta sávját: így
Rozsnyó, Torna, Szepsi és Kassa is újra magyar fennhatóságú városok lettek.
A következő évben apámat behívtak katonának. Kárpátalján és talán Erdélyben is volt, majd kitört a II. világháború, és 1941 őszétől az orosz frontra került. A zsidókat 1944 májusában vitték el a Bódva menti falvakból. Szilason két családot kísért ki a falu népe a vasútállomásra, ahol egy marhavagonba kerültek. Elmúlt a nyár, őszbe borult az idő. Horthy kiugrási szándékáról és Szálasiról nem sokat hallottunk. Budapest messze volt, és az ágyúk egyre közelebb dörögtek. December 17-én megjelentek az oroszok, először békésen, majd másnap végighajkurászták a falut. Leégett a gyógyszertár, és ki tudja hány leány, asszony sérült meg örökre. Aztán az oroszokat román katonák váltották fel, akik több hétig maradtak, mert Tornán ellenálltak a németek. De végül ők is és a románok is eltűntek.
A II. világháború a Bódva völgyében 1945 januárjában befejeződött. Budán ekkor még ropogtak a fegyverek, és a Dunántúl még csak részben volt orosz kézben. Nálunk az emberek már kezdtek bizakodni, tervezni. Nem hallottunk a világpolitikáról. Nem tudtuk, hogy a győztes hatalmak megbélyegeztek, megbüntettek, eladtak bennünket. A februári jaltai konferencián aláírták többek közt Sztálinnak azt a követelését is, hogy „aki lerombolta Oroszországot, annak kell felépíteni!” – vagyis az oroszok a legyőzött országokból bevethetnek civil polgárokat is újjáépítő munkára. De a szovjetek meg sem várták az aláírást.
1945. február 21-én megjelent Szilason két magyarul is beszélő orosz katona és egy tiszt. A kisbíró még aznap kidobolta, hogy 18-tól 50 éves korig minden hadköteles férfinak 3 napi élelemmel felszerelve Kassa mellé, Hernádszentistvánra kell menetelnie, ahol egy beomlott alagút vár újjáépítésre. Apám, akit még 1943 tavaszán hazaengedtek az orosz frontról, sejthette, hogy baj lesz és elillant a hegyen át Szádalmásra, keresztanyámhoz. Anyám jelentette a jegyzői hivatalban, hogy apám nincs otthon. Erre az orosz azt mondta neki, hogy akkor őt viszik el. Így aztán apám visszajött, és másnap elindult egy kis csapattal – 64 fiatal és középkorú férfi – az oroszok kíséretében Kassának. Persze a búcsúzás drámai volt: a gyerekek bőgtek, az asszonyok csendben sírtak, pedig nem is gondoltunk rosszra.
Engem magához emelt az egyik katona és vigasztalt: ne sírjak, apám hamarosan visszajön.
Köteles Ágoston dokumentációjából kiderül, 7 községből – Tornaújfalu, Somodi, Görgő, Udvarnok, Torna, Szepsi és Horváti – összesen 227 hadköteles indult útnak.
Köteles Ágoston munkáját olvasva, két kérdés merül fel, de sajnos egyikre sem tudunk választ adni. Először is, bizonyított, hogy nem minden faluban szedték össze az embereket, így például Bódvalenkén, Jánokon, Zsarnón, Ájban és Szádalmáson sem. Köteles azt sugallja, hogy sok múlott a községek vezetőségén. Meg lehetett volna Szilast is menteni? Egy másik tény, hogy nem minden hadkötelesnek kellett elmennie, Szilason sem. Milyen kritériumok alapján történt a kiválasztás? A lágerban sokan gyanakodtak, hogy személyes bosszú áldozatai lehettek.
Az összeállított csapatok, így a szilasi is, egy jó napi gyaloglás után megérkeztek Kassára, ahol a Szendria börtönbe irányították őket. Itt döbbenhettek rá, hogy becsapták őket;
közölték velük ugyanis, hogy politikai foglyok lettek. Minden nap egyenként kihallgatták, vagy talán vallatták is őket.
Az oroszok főleg németek, nyilasok, hungaristák, ellenállók stb. után kutattak. Apám levele, ceruzával egy cetlire írva, február 28-i dátummal, már mindent elárul.
A levél hetekkel később, ismeretlen utakon érkezett meg. De örültünk, mert életjel volt! Ismét Köteles Ágoston munkáját idézem, amely szerint a Szendria börtönben 2x3 m-es helyiségekben 9-10 személyt zsúfoltak össze. Volt az ajtón egy kisebb ajtó, azon keresztül kaptak enni, WC-re fegyverrel kísérték őket. Közel egy hónapig volt ott a mintegy 1600 ember – férfi és nő.
Valamikor március vége felé teherautókon elszállítottak őket Lengyelországba. A ponyvás kocsik hátulján két fegyveres őr ült. Két napig utaztak. Az első éjszakát már Lengyelországban, Nowy Saczon töltötték, majd keleti irányba fordulva megérkeztek Sanokra, ahol megkezdődött a bevagonírozás. Egy marhavagonba 80-90 embert gyömöszöltek be. Aztán a szerelvény elindult. Ülni, feküdni nem lehetett. A vagonok falain se ablak, se lyuk, se hasadék, ezért sosem látták, merre mennek. Vagononként egy vödör víz és egy kenyér járt naponta. Szükségletüket egy kifűrészelt deszka helyén végezték. Az útirány Szibéria volt. Azonban az Ural előtt, Orenburgtól délre, Sol-Iletsken leállítottak a szerelvényt.
Orvosok és bányamérnökök megvizsgálták a foglyok egészségi állapotát, alkalmasságát a Szibériába való további utazásra.
Miután megállapították, hogy az emberek kondíciója, fizikai ereje és egészségi állapota nem felel meg a nagy útra, a szállítmányt átirányították egy közelebbi kaukázusi lágerbe. A szerelvény visszafordult dél-nyugat irányba, majd az Ardon folyó völgyében felfelé haladva, április elején Alagir városba érkezett.
A transzport 9 napig tartott. Útközben vagy 80 fogoly halt meg. Többen megfulladtak, volt, aki éhen, volt, aki szomjan halt, volt, aki lelkileg roppant össze. Ahol a vonat megállt, a holttesteket kidobták az árokba, bokrok alá, temetetlenül. Az állomásokon, szinte mindenütt kivezényelt helybeliek tüntettek a „halálra ítélt háborús bűnösök” ellen, és kövek döngtek a vagonok oldalán.
Az alagiri vasútállomáson a felbujtatott, felzaklatott tömeg halált üvöltve kötéllel fogadta őket.
Alagirból gyalog vánszorogtak tovább az Ardon völgyében, egy szerpentines, kacskaringós, egyre meredekebb hegyi úton. A legyengült, beteg, haldokló emberek 60-80 km-re is becsülték a megtett távolságot, pedig csak körülbelül 30 km volt. Aki nem bírt már menni, vagy összeesett, azokat a katonák feldobáltak a rozoga teherautókra. Voltak, akik ott haltak meg útközben. Nuzalban hat barakk várta őket, egy közös temető, meg az éhes farkasok.
A láger helyszíne, Nuzal, az Ardon folyó bal partján fekszik, Mizur és Buron városkák között, körülbelül 1200 m-re a tengerszint felett. Közvetlen szomszédságában 2500-3000 m magas hegyláncok húzódnak. A Kaukázus legmagasabb pontja, az 5642 m magas Elbrusz, légvonalban 150 km távolságban emelkedik nyugati irányban. Nuzal pontos adatai: 42.822 szélességi fok és 44.017 hosszúsági fok.
A környék tele van ólom- és cinkbányákkal, amelyeket még a 19. század közepén francia mérnökök tártak fel, és azóta sem korszerűsítették őket. Rablógyilkosokat, halálraítélteket, politikai foglyokat, életfogytiglanra ítélteket, bérgyilkosokat dolgoztattak itt évszázadokon át. Ide kerültek a Bódva-völgyi magyarok is.
A hazatérés utáni interjúkban az érintettek még két másik helységet is megneveztek, Mizurt és Galont.
Mizur egy kisváros, Alagirtól 4-5 km-re Nuzal előtt, szintén az Ardon bal partján. Mizur a vidék bányaigazgatósági központja volt. Galon egy kisebb falu az Ardon egyik baloldali mellékvölgyében, Nuzaltól 4 km-re, északra. A foglyok egy része oda járt munkába: építkezésnél, patakárkok kövezésénél, bányatárnák javításán dolgoztak.
A nuzali lágerben körülbelül 2000 fogoly lakott, ebből csaknem 1000 nő. A barakkokban priccs, szalma, takaró nélkül. Voltak barakkok, ahol a priccseken felváltva aludtak. Az élelem szűkös és szinte ehetetlen volt. Reggelire egy pohár tea kevés cukorral és 20 dkg kenyér. Délben egy híg leves, benne káposzta, uborka néha egy szelet krumpli, 20 dkg kenyér. Vacsora este nyolc órakor ismét teával és 20 dkg kenyérrel. A bányászok és a nehéz testi munkát végzők főleg a kenyéradagot kevesellték. A második évtől kezdve a bányászok naponta 1 kg kenyeret kaptak.
Az ivóvíz egybevágó vélemény szerint ihatatlan volt. Sokan gyanakodtak, hogy higannyal mérgezték.
Nem mindenkit kényszerítettek a bányákba. Főleg, amikor látták, hogy valaki teljesen legyengült és nem bírt tovább a bányában dolgozni.
Ezeket a szerencsésebbeket kolhozokhoz osztották be, vagy az erdészethez küldték, vagy útépítéshez, vadpatak-szabályozáshoz vitték.
A bánya életveszélyes volt. Az ércpor a tüdőt, a térdig érő víz a csontokat kezdte ki. Legtöbben mezítláb dolgoztak, mert a lábbelik elrohadtak. Balesetek, aknabeomlások megrövidítették a szenvedést. A szabadtéri munkában az útépítés volt a legnehezebb. De a szabadban legalább hébe-hóba ennivalóhoz jutottak: tavasszal fiatal csalánhajtásokat ettek, a kolhozokban dolgozók nyáron és ősszel nyers répát, kukoricát, krumplit tudtak szerezni. Egy mindig keresett hely volt a konyha szemétdombja: rohadt káposztalevél vagy krumpli, megbüdösödött halfejek, csontok stb. gazdagították az étlapot.
A nehéz munka után a kihallgatások keserítették életüket. A kassai vizsgálati fogság hivatalosan még egy évig tartott.
Az ítéletek alapján a lágert szétválasztották egy büntető- és egy internálótáborra.
A büntetőtáborba kerültek a volt nyilasok és Hlinka gárdisták. Ellátásuk a Nemzetközi Vöröskereszt normája szerint történt. Az internálótáborban, ahova kevés kivétellel a Bódva-völgyiek is kerültek, csak annyi élelmet kaptak, mint az oroszok. És az oroszoknak sem volt elegendő.
Az éhségtől, a verésektől, az emberfeletti munkától a rabok napról napra gyengültek, betegek lettek. Ellepte őket a tetű, fellépett a flekktífusz, a vérhas. Az elhunytak száma egyre nőtt. A szilasi 64 elhurcoltból 21-en maradtak ott örökre. Köteles Ágoston dokumentációja 73 halottról tesz tanúságot, vagyis a Bódva völgyében minden harmadik elhurcolt nem tért vissza falujába.
Az egész lágerra vonatkozó halálozási ráta még nagyobb lehetett, mert főleg az első években aratott a halál, és a hiányt ismételten új szállítmányokkal pótolták.
Egy tornaújfalui hazatérő szerint Nuzalban és Galonban 1945 és 1950 között összesen 720 férfi és 500 nő halt meg.
A halottakat ruha nélkül temették el. Egyedi sírokat ne keressen soha senki. Csak tömegsírok voltak 80-100 holttesttel egy hant alatt. Hogy mennyit ettek meg és vittek el a farkasok, azt se kutassa soha senki. A farkasok jöttek, mert a legyengült emberek télen nem voltak képesek a kőkeményre fagyott földben mélyre temetni. De a farkasok néha még nyáron is kikaparták a holttesteket. Egy három méter magas, 20x20 cm vastag, pléhvel bevont fakereszt áll a nuzali temető közepén. Külön fejfa, kereszt nem volt senkinek és a neve sem szerepelt senkinek.
Az életben maradt szilasiak 1950-ig mind visszajöttek. Köteles Ágoston dokumentumai szerint az utolsó Bódva-völgyiek 1955-ben értek haza, betegen, sokan meghalni. Apám – öccse, sógora és a többi szilasi szerint – még 1945 nyarán „eltűnt”. Egy reggel rosszul érezte magát és a lágerben maradt. Este a visszatérők már nem találták. Mivel az ismerősei közül senki sem látta, hogy meghalt, anyám és én sokáig reménykedtünk. Majd beletörődtünk a sorsba. Több mint 67 év után tudtam meg, hogy apámat már 1945. június 14-én kivitték a nuzali temetőbe. Mivel nyáron temették el, talán hagyták békében nyugodni a farkasok...
