A 48 87XX-es rimaszombati rab – Wirtschafter Kornélia visszaemlékezései
Azon kevesek közól való, akik túlélték a koncentrációs tábor borzalmait. Olyan szerencséje volt, hogy még az azonosítószámát is elfelejtették rátetoválni, így annak csak első négy számára emlékszik. Hosszú évekig nem mert, nem akart róla beszélni. „Szégyellte”, hogy túlélte, míg annyira szeretett édesanyja és bátyja nem. A túlélők többsége kihasználva az első adódó lehetőséget, választott hazájába, Izraelbe költözött. Ő maradt. S most 99 évesen úgy döntött, tollba mondja az emlékiratait.
A pozsonyi BRAK Kiadó vállalkozott arra, hogy megjelentesse a rimaszombati Wirtschafter Kornélia tollba mondott emlékiratát, aki valószínűleg a holokauszt egyik utolsó túlélője. 18 éves volt, amikor a marhavagon elszállította a többi rimaszombati zsidóval egy időben Auschwitz-Birkenauba, ahol imádott édesanyját azonnal a gázba küldték, de ő túlélte a megaláztatásokat, a mérhetetlen kínt, Mengele szadista kísérleteit, majd Berge-Belsen, Duderstadt és Terezín érintésével hazatért szeretett városába, Rimaszombatba, ahol a legkevésbé sem várták szívesen, hiszen a család vagyonára már rég rátették a kezüket az arizátorok. Pár évvel később ugyanezt élték meg a szlovákiai magyarok is, amikor hazatértek a csehországi deportálásokból. A történelem sajnos folyamatosan ismétlődik, hisz az emberiség a saját legordasabb bűneiből se képes tanulni, így állandóan arra ítéltetett, hogy azt újra és újra megismételje.
Az emlékirat papírra vetője, Oľga Bodorová több mint két évtizedig igazgatta a Gömör-Kishonti Múzeumot, s neki köszönhető, hogy igazgatása alatt az intézmény intenzíven kezdett el foglalkozni a holokauszttal és a porrajmosszal (roma holokauszt), Rimaszombatban ugyanis még az egykor népes zsidó közösségnek nyoma sem maradt.
Ugyan 1969-ig még működött a zsinagóga, de mivel minimálisra csökkent a zsidó vallásúak száma, s azok se nagyon merték felvállalni a zsidóságukat, az épületre lakat került, majd 1986-ban teljes csendben lebontották. Az épület helyén áll ma Mag Gyula holokauszt-emlékműve. A zsinagóga egyes értékesebb tárgyai átkerültek a Gömör-Kishonti Múzeumba, a holokauszt 560 áldozatát tartalmazó névsor pedig a zsidó temetőbe. De így volt ez szinte mindenütt Közép-Európában, hisz a túlélők továbbra is féltek az esetleges további megtorlásoktól tartva, az arizátorok, vagyis a holokauszt haszonélvezői pedig nagyokat hallgattak. Bár egyes országokban volt némi különbség a zsidókkal való bánásmód között, hisz Szlovákiából, Poprád vasútállomásáról az első transzportok már 1942-ben elindultak a koncentrációs táborok felé, Magyarországon ez csak az 1944-es német megszállás után vette kezdetét, de addigra a zsidókat már szinte mindenükből kifosztották. Már rég érvénybe léptek az ún. zsidó törvények (numerus clausus, numerus nulus), ami gyakorlatilag kirekesztette a zsidókat a közéletből, a vagyonukat elvette, a társas életből kizárta őket, nem tanulhattak tovább. Ahogy Wirtschafter Kornélia és bátyja, Zoltán sem, aki orvosnak készült, s valahol a Don kanyarban végezte.
Oľga Bodorová könyvének messze legnagyobb érdeme (a kötet bemutatóját a „szerzőpáros” jelenlétében a Gömör-Kishonti Múzeumban tartották), hogy nem csupán egy ember tragikus történetét írja le, hanem azt egy/két ország (Magyarország/Szlovákia), valamint Gömör fénytörésén át láttatja, s így nagyon sok mindent megtudunk magáról a holokausztról, amelyről hosszú évekig illett (el)hallgatni.
Az életet ugyanis 1945-ben újra kellett kezdeni, a zsidók, akik túlélték a borzalmakat, két lehetőség előtt álltak, vagy elhagyták az országot vagy megpróbálták csendben újrakezdeni az életet. A többség – akiknek a nagy része csendben, a függönyt behúzva megpróbált nem tudomást venni a történtekről –, a lelkiismeretét próbálta nyugtatni, az aktív közreműködők pedig természetesen a méltó büntetés elkerülésére játszott. Sokan sikerrel, így sok nyilas avanzsált villámgyorsan ÁVH-sá, s ott folytatta, ahol 1945 tavaszán abbahagyta. Majdnem sikerült ez a rimaszombati gettó két véreskezű vezetőjének, Soós Bélának és Zágonyi Zoltánnak is, akik legalább lebuktak.
A magyar irodalomban is csak a hatvanas évek elején lehetett a holokauszt borzalmait megeleveníteni, s a kassai származású Palotai Boris volt az első, aki A férfi és A madarak elhallgattak című regényeiben (ez utóbbiból készült Básti Lajossal és Béres Ilonával a főszerepben a Nappali sötétség című film) tárja a világ elé a holokauszt magyarországi borzalmait. A férfi című regénye egyébként a lévai Rudnóy Terz írónőről szól, aki a holokausztot túlélte, a békét viszont nem, s csak a kétezres években jelenik meg a Szabaduló asszonyok című emlékirata, amely akár Wirtschafter Kornélia emlékiratai ikerregényeként is olvasható. A hazatérés utáni keserű fogadtatásról viszont csak pár éve mert írni Závada Pál és Szántó T. Gábor. De itt említsük meg a szintén rimaszombati születésú Lilly Weisz, vagyis Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című emlékiratát, amely a kilencvenes években jelent meg, sőt színdarab is készült belőle, amelyet az egrti Gárdonyi Géza Színház mutatott be.
A zsidók az egykori törvények miatt csak 1849 után telepedhettek le a városokban, s Rimaszombatban is a kiegyezés után lettek aktív részesei a város életének, ekkor épült a zsinagóga is, s a millenniumi években már vezető szerepet játszottak a város gazdasági életében.
Wirtschafter Kornélia múltja viszont nem itt kezdődik, hanem a szomszédos Tornalján, hisz a szülei a húszas években itt éltek, apjának fűrésztelepe volt, de miután a bátyja, Zoltán után ő is úgy döntött, hogy gimnáziumban tanul tovább, a család Rimaszombatba költözött. Apja, Ungár Ernő Henrik egyébként Jászóról, anyja Margit pedig Martonházáról (Ochtiná) származott el a gömöri kisvárosba. Zoltán a béke utolsó napjaiban, 1939 júniusában érettségizett a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumban, de a zsidó törvények miatt tanulmányait már nem folytathatta, míg Kornélia be sem fejezhette, hisz mire megkapta volna 1944 júniusában a hetedikes bizonyítványát, bevagonírozták.
Igaz, addig is nagy adag szerencse s az akkori igazgató, Fábián Vilmos merész bátorsága kellett ahhoz, hogy az iskola zsidó származású diákjai a zsidó törvények ellenére békésen folytathatták a tanulmányaikat, de ebben Fábián Vilmos az életét is kockáztatva, nem ismert kegyelmet. De jött 1944 tavasza, a németek megszállták Magyarországot, s elszabadult a pokol. Előbb három gettót hoztak létre Rimaszombatban (egyet Tamásfalán, kettőt pedig a Bartók utcában – ebből az egyik az Egyesült Protestáns Gimnázium épületében), s amikor elérkezett a végső megoldás, június negyedikén este, a sötétben mellékutcákon keresztül a vasútállomásra hajtották őket, s a két nappal azelőtt még marhaszállításra használt vagonokba zsúfolták őket, s elindult a halálmenet Salgótarjánon és Kassán át Auschwitzba.
„Jobbra át” – mutatott rá Mengele, a tábor hírhedt orvoskápója, s akkor nem is sejt(h)ette, mekkora szerencséje volt. Édesanyját balra irányította, s az az út egyenesen a kemencébe vezetett. Nem kis szerencse, életösztön és elszántság kellett ahhoz, hogy túlélje a borzalmakat. Az embertelen viszonyokat túlélje, de élni akart, hogy ismét találkozhasson a szüleivel, a bátyjával és a többi rokonával. Nem rajta múlt, hogy ez csak részben sikerült. Ő és édesapja, valamint egyik unokatestvére, Lilly Blitz hazakerült, a többiek viszont elpusztultak a gázkamrákban vagy a Don kanyarban. Amíg Lilly később családostul úgy döntött, hogy új hazát választ magának az ígéret földjén, addig Wirtschafter Kornélia maradt, családot alapított, két fia született, s bár egy ideig ő is gondolt arra, hogy engedve a csábításnak, maradt. De évtizedekig hallgatott. Most Oľga Bodorovának köszönhetően megtörte a hallgatását. Jó lenne mihamarább magyarul is elolvasni megrázó történetét.
