2021. január 10., 15:44

2020 – nehezen viseltük, de reménykedünk

Kétségtelen, hogy a tavalyi év örökre megmarad az emlékezetünkben. Sajnos, az emberek túlnyomó többsége nem a megszerzett élmények, az elért eredmények miatt fogja felejthetetlennek tartani. Két rövid téli hónapot leszámítva a félelem, az aggodalom és a bezártság évét hagytuk magunk mögött.

koronavírus Szlovákia
Fotó: TASR

Valahol azt olvastam: ez nem az az év (volt), amikor mindent megkapsz, amire vágysz, ez az az év (volt), amikor megtanulsz mindent értékelni, amid már megvan. Őszintén szólva nem hiszek abban, hogy ez az év megváltoztatta az emberi gondolkodást, hogy magunkba szálltunk volna, és most már másképp fogunk viszonyulni a Földhöz, az élethez, az embertársainkhoz. A történelem számtalanszor bizonyította, hogy az ember újra és újra képes elkövetni ugyanazokat a hibákat.

Három embert szólítottunk meg azzal kapcsolatban, hogyan vésődött be az emlékezetükbe a XXI. század 20. éve.

Bányácski Henrietta pedagógus, igazgatónő

bányácski

– Nagy reményeket fűztem a 2020-as évhez. Szerettem volna, hogy még eredményesebb legyen, mint a korábbiak. Sajnos, ennek az évnek sikerült a legmerészebb képzeletemet is felülmúlnia! Egy iskola életének elsősorban a gyerekekről kell szólnia.

Tavasszal az első szívfájdalmunk az volt, hogy a leendő elsőseinket nem tudtuk abban a környezetben fogadni, ahol szeptemberben elkezdték a tanulmányaikat.

Pedig az első találkozás nagyon fontos. Közben elmaradtak az osztálykirándulások, az erdei iskola, az  úszótanfolyam. Júniusban – betartva az előírásokat – szűk körben, ám családias hangulatban elbúcsúztunk a kilencedikeseinktől. Útravalóul adva a szebb jövőbe vetett hitet, amelyre nekünk magunknak is nagy szükségünk volt. Szeptemberben ugyan maszkban, de lelkesedéssel, tettvággyal felvértezve indítottuk az új tanévet.

Nehezen viseltük ugyan, hogy  a tanítás mellett más tevékenységet nem végezhetünk, de töretlenül reménykedtünk. Sikeres pályázatokat írtunk, megújítottuk, feldíszítettük a termeinket,

de az iskola épülete félig-meddig üresen maradt. Online-oztunk, cseteltünk, e-maileztünk, tartottuk egymásban a lelket és egymással a kapcsolatot. Miközben arról, ami képes a  lelkünket táplálni, ismét le kellett mondanunk. Bár erkölcsileg jelentős károkat szenvedtünk, a lelkesedés, a tenni akarás ma is ott él bennünk. Ha bele is fáradtunk a tavalyi évbe, reménykedve várjuk a 2021-et, s nem utolsósorban a gyerekeket.

Blanár Erik lelkész

blanár
Fotó:  Kádár Károly

– Bizakodva gondoltunk a 2020-as évre. Sok mindennel készültünk, ám a terveink nagy részét felülírta az élet. A lelkésznek és a hívő embernek mást jelentenek a hétköznapok és mást az ünnepek. A vasárnap a közösség találkozásának a napja, amikor felzúgnak a harangok, és Isten házába hívnak mindenkit. 2020-ban ez a megszokott formában csak elvétve valósult meg. Pedig a templomi szertartás segít feloldani a stresszt, a hit átsegít bennünket az éle-tünk nehéz szakaszain.

Most van igazán szükség az ige üzenetére! Nehéz ehelyett a nagy csendet, a mozdulatlanságot, a harangzúgás hiányát elfogadni!

Ugyanakkor pozitívan éltem meg, hogy az emberek a bajban is képesek voltak aktivizálni magukat. Nem jelentett gondot önkénteseket találni, ha az elmaradt istentisztelet legfontosabb igéjét, énekeit szórólapon akartuk kézbesíteni, vagy a napközis táborban a fertőtlenítést kellett megoldani. Sajnálom ugyanakkor, hogy március óta a falunkban elmaradtak a virrasztók, mert hiszem, hogy ez az alkalom mindig segíti a családot a gyász feldolgozásában.        

Pál Éva ápolónő immár tizenharmadik éve dolgozik Ausztriában

– Családanyaként még „békeidőben” sem könnyű a szeretteinktől távol, idegen földön, idegen emberek között dolgozni. Ezt csak az érti meg igazán, aki valaha próbálta. Az sem igaz, hogy a gondozott családjában családtagnak számítunk. Inkább a kiszolgáltatottság és a megaláztatás jellemzi az ottlétünket.

A Covid–19 első hulláma idején szerencsésen alakult az életem, hiszen február 27-én hazajöttem, és csak május 18-án tértem vissza Ausztriába, ahol egy 94 éves nénit gondoztam.

Ekkor a váltótársam került szorult helyzetbe, hiszen a két hét helyett kénytelen volt csaknem három hónapot kint tölteni. Nyárra visszaállt a rend, amely októberig tartott. Ekkorra már világossá vált, hogy a koronavírus második hulláma jóval veszélyesebb az elsőnél, ezért arra kértem a néni hozzátartozóit, ne látogassák őt, nehogy megfertőzzék. Csak hát az osztrákok meglehetősen könnyelműek, nem tudnak lemondani sem a bulizásról, sem az utazásról. A néni fia is egy kirándulásból náthásan egyenesen a mamához sietett, és négy nap múlva az édesanyja ágynak esett. Legyengült, lázas lett, és a kórházban meghalt.

Már éppen haza készültem, amikor a történtek miatt karanténba kerültem. Egyedül egy idegen országban, idegen emberek házában.

Négy nap múlva elkészítették a tesztemet, és kiderült, hogy én is megfertőződtem. Azt hittem, beleőrülök. A szomszédok még kezdetben hoztak némi élelmiszert, a néni családja viszont fel sem hívott, meg sem kérdezte, hogy vagyok. Az ügynökségünk vezetője kétszer látogatott meg a három hét alatt, hozott egy-egy adag főtt ételt, a többi időt egyedül töltöttem.

Stressz, bizonytalanság, félelem lett rajtam úrrá, úgy éreztem, sosem szabadulok ki ebből a fogságból. Ezt az „élményt” nem lehet elfelejteni.

Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a fertőzést viszonylag könnyen átvészeltem. Most egy új családhoz készülök, de máris rettegek. A váltótársamtól megtudtam: ismét egy 90 éven felüli nénit fogok gondozni, akinek a gyerekei Németországban töltötték az ünnepeket. Mire kiérek, ők is megérkeznek! Csak nehogy megismétlődjenek az eseménye

Megjelent a Magyar7 2021/1. számában.

Megosztás

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.