Lendvay Tibor pedagógusi életpályáját méltatták

Mi motiválta, inspirálta Önt abban, hogy tanári pályára lépjen?

Az 1960-as évek végén jártunk, amikor döntenem kellett a pályaválasztásról. Az ipolysági gimnáziumba jártam, ahol Korpás tanár úr megkedveltette velem a magyar nyelvet, és érdekelt a német nyelv is. Ezen kívül az újságíráshoz is lett volna kedvem, de ez akkoriban elérhetetlen célnak tűnt. Maradt tehát a pedagógiai pálya.

Hol és milyen szakon végezte tanulmányait?

A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán végeztem magyar-német szakot 1974-ben.

Melyek azok a települések, ahol életének egy-egy fontosabb szakaszát töltötte? Mi minden fűzte/fűzi ezekhez a helységekhez?

A pályámat 1975-ben Nagydarócon kezdtem a Losonci járásban. Ez egy kisiskola volt, kis közösség, családias légkör. Innen két év után Fülekre kerültem egy nagyon nagy iskolába. Szerencsére a kollégák segítettek beilleszkedni az új környezetbe. Sok barátra találtam itt is, ott is, sokat tanultam tőlük. Ez a 15 év volt a felkészülés ideje a rendszerváltás utáni időszakra. 1990-ben tértem vissza szülővárosomba, Ipolyságra, ahol további 25 évet töltöttem pedagógusként és iskolaigazgatóként is.

Mindegyik közösség sokat jelentett számomra, amellett, hogy mindegyik más volt. Fontosnak tartom azt is megjegyezni, hogy a több mint négy évtizedes pályám két politikai rendszeren keresztül húzódott. Az én generációmnak ez felejthetetlen tapasztalat. A diktatúra is, a demokrácia is. Az első időszakra úgy emlékszem vissza, hogy a rendszerváltásig minden tanév egyforma volt, szürke és egyhangú. 1989 után hirtelen minden megváltozott. A világ is, az iskolák is zajos, tevékeny közösségekké alakultak. Izgalmas, tartalmas és nem utolsó sorban küzdelmes évek következtek.

Tanítás, iskolaigazgatás, a Pedagógusfórum és a Honti Lapok szerkesztése, munkálkodás a Pedagógusszövetségben, munkálkodás a Pongrácz Lajos Társaság elnökeként, publikálás és még sorolhatnám. Melyik az a tevékenység, ami a legközelebb állt/áll szívéhez?

A felsorolás is mutatja, hogy nem elégedtem meg a katedrával. Magyar pedagógusként, értelmiségiként felelősséget éreztem kisebbségünk sorsa iránt. Nem kellett különösebb ösztönzés ahhoz, hogy feladatokat találjak magam körül. Sokszor voltam kezdeményező, például 1992-ben én indítottam útjára a Honti Lapokat. 2000-ben Pedagógus címmel egy regionális lapot adtam ki a Lévai járásban. Ebből lett később a Pedagógusfórum, melynek négy évig a szerkesztője voltam. Mint korábban említettem, gimnazista koromban újságíró szerettem volna lenni. Ezt a vágyamat kiélhettem ebben a szerkesztői tevékenységben. A Pongrácz Lajos Társaság elnökeként 2002-ben részt vettem a Magyar Közösségi Ház létrehozásában. S nem feledkezhetem meg a Pedagógusszövetségről sem, melynek alapító tagja vagyok. Ráadásul két járásban is területi választmány elnök voltam, ami alighanem egyedülálló. Először 1990-ben a Losonci járásban választottak elnökké, majd 1993-tól a Lévai járás területi választmányának elnöke lettem több mint húsz éven keresztül. Számomra úgy tűnt mindig, hogy ezek a dolgok összetartoznak, s békésen megférnek az életemben.

Gyakran elemezte a régió kulturális és oktatási helyzetét az asszimiláció tükrében. Hogyan látja a szlovákiai magyar oktatás jövőjét?

A Honti Pedagógusok Találkozóján minden évben a program része volt egy beszámoló is a régió magyar iskoláinak helyzetéről. Ezek figyelemfelkeltés céljából készültek pedagógusok, szülők és politikusok részére. Az asszimiláció ellen ugyanis a helyi értelmiség, a kisebb közösségek vezetői tehetnek a legtöbbet. A magyar oktatás jövőjéről azt gondolom, hogy manapság főleg a szórványvidékek vannak veszélyben. Sajnos, ezekből egyre több lesz. Ha nem változik meg a folyamat, akkor nemsokára ide sorolhatjuk az Ipoly mentét is…