Kihívások és praktikák az iskolai mindennapokban
A fenti címmel tartott előadást április 24-én Petrusán-Molnár Dalma szakpszichológus, tanácsadó az MCC Felvidék Malom utcai székházában, Dunaszerdahelyen. Az előadó pedagógusok és szülők számára is hasznos információkkal, tanácsokkal szolgált a sajátos nevelési igényű, illetve beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő gyerekek mindennapi életével, továbbá segítésével kapcsolatban.
Mint ahogy az esemény leírásában is olvashattuk, az iskolai mindennapok minden gyermek számára tartogatnak kihívásokat, azonban nem mindenkinek egyformán. Fáradtság? Elvárásoknak való megfelelés? Felkészülés a dolgozatokra? Beilleszkedés a közösségbe? Egy alapiskolás gyermek számára az előző kérdésekben megfogalmazottak csak egy kis szeletét tartalmazzák annak a kihíváshalmaznak, amellyel a különböző életkorú, más-más készségekkel és képességekkel rendelkező, eltérő individuumú, de egyaránt formálódó személyiségű diákoknak nap mint nap meg kell birkózniuk stb. Míg egyeseknek könnyebben mennek a dolgok, másoknak már az is nehéz lehet, hogy végig figyeljenek egy órán, vagy ne veszítsék el a kontrollt a szünetekben. Ahhoz, hogy megértsük egy gyerek viselkedését, fontos tudnunk, mi áll a háttérben. Idegrendszeri éretlenség? Túl kevés vagy éppen túl sok inger éri? Esetleg a rosszalkodással próbálja elfedni tanulási nehézségeit, mert inkább tűnik csintalannak, mint „butának” ? Lehetséges, hogy csúfolják vagy bántják, és még csak nem is tudunk róla? Az mindenesetre kijelenthető, hogy minél jobban megismerjük a gyerekeket és a viselkedésük okait, annál hatékonyabban tudunk nekik segíteni.
Az előadás előtt Pomichal Krisztián, az MCC Felvidék igazgatója és Domján Máté Sándor a Fiatal Tehetség Program régióvezetője köszöntötte a helyszínen A FIT Kaland verseny eredményes felvidéki diákcsapatai felkészítőit. A versenyről és a díjazott felvidéki csapatokról a közeljövőben portálunkon is beszámolunk.
Az SNI és a BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő gyermek) a magyarországi oktatásban használt jelölés, ami semmilyen diagnosztikai kritériumnak nem felel meg, pusztán azt a célt szolgálja, hogy ha a gyermeknek bármilyen pszichés, kognitív, testi vagy egyéb szükséglete van, akkor plusz segítést tudjon kapni az oktatási rendszerben például fejlesztő pedagógus által. A segítségnyújtás mértéke mindig a hordozott tünetek erősségétől, nagyságától függ, s annak függvényében beszélhetünk SNI-s illetve BTMN-es gyermekről. Egy kritérium megállapítása nem a szülő és nem is a pedagógus feladata, hanem a megfelelő intézményé.
Az autizmus spektrumzavar, és ez a spektrum nagyon széles lehet, mivel az egyes személyek tünetei is nagyon széles sávban mozoghatnak, nagyon színes mintázatokat mutatva. Ezeknek a személyeknek mind más az erősségük és más dolgokban igényelnek segítséget. Jellemzően több az autizmusban érintett férfi, de ahogy finomodtak a vizsgálatok, kiderült, hogy az autizmussal diagnosztizált esetek aránya a nőknél magasabb, mint addig gondolták (régen ez az arány 1:10 volt, most pedig nagyjából 1:3,5). A hölgyeknél ugyanis ezen a területen is egy másfajta finomság, érzékenység tapasztalható, amit eddig nem igazán vettek figyelembe. A mimika és/vagy a camouflage segítségével a nők ugyanis jobban belesimultak a szociális formákba, a közösségi szabályokba. Olyan példát is tapasztaltak, amikor valakinek a viselkedését úgymond leutánozták, viszont nagyon fontos, hogy ezek hihetetlen sok energiát igényelnek az érintett személyektől, és hosszú távon ez értelemszerűen egy lemerüléshez, kifulladáshoz vezethet, ami sokak szerint egyfajta nyomást, szenvedést jelent az adott személy számára, fejtette ki az előadó.
Az ADHD hiperaktivitás-zavarban is nagyjából minden tizedik iskolás érintett. Ez szintén nem betegség, hanem egy neurológiai jellegű tünetegyüttes, ami a végrehajtó funkcióért felelős agyi működéseket érintheti. Ezt érdemes úgy elképzelni, mint a működésünknek, az idegrendszerünknek egyfajta karmesterét, ami mindazokra a tapasztalatokra, tudásra, információra támaszkodik, amit mi egyszer már megszereztünk, és igyekszik összehangolni, hogy a belső feldolgozás és a visszacsatolás megfelelően működjön. Azonban ebben több területen is zavar állhat be, ami tervezésben, cselekvésgátlásban, a rugalmas alkalmazkodásban vagy annak a hiányában is megnyilvánulhat. Itt is sokszor nehéz megállapítani, hogy valaki csak túlmozgékony, avagy hiperaktív, és a hiperaktivitásnak is ugyanúgy több fokozata és fajtája létezik. Az évek múlásával ugyan sokat tudnak finomodni ezek a tünetek, de felnőttkorban sem múlnak el. Sokszor felnőttek döbbennek rá arra, hogy nekik korábban a gyerekkori nehézségeiket mi okozhatta, és felnőtt fejjel diagnosztizálják magukat a szakembereknél, ugyanis kíváncsiak rá, hogy akkor ők most érintettek-e avagy sem.
mesélte Petrusán-Molnár Dalma. Az pedig a mi felelősségünk, hogy a különféle nehézségekkel küszködő gyermekekkel és felnőttekkel való interakció során ne a velük kapcsolatos nehézségeket lássuk meg, hanem képesek legyünk meglátni a jó tulajdonságaikat is.
Nagy kérdés, hogy engedjük-e az ilyen gyerekek számára azokat a felvett szokásokat, beidegződéseket, kompenzálásokat, manírokat, amelyek megkönnyítik számukra az interakciókat, a tanulást, a koncentrálást stb.? Az óvó néniknek és az alsós alapiskolás tanítóknak ugyanis nagy felelősségük van abban, hogy majd később, mire elérnek ezek a gyerekek a kamaszkorba, vagy annak küszöbéhez, akkor ezek a fejlődési vagy viselkedési rendellenességek nagyjából kezelhető állapotba tudjanak kerülni. A pszichológusnő egy egyszerű példát hozott fel ennek szemléltetésére. Ha rossz a látásunk, akkor szemüveget veszünk fel és azzal kompenzálunk. Miért tiltanánk meg magunknak a használatát, ha a segítségével jobban teljesítünk és komfortosabban érezzük magunkat? Ugyanez vonatkozik a nehézségekkel küszködő gyermekekre is. Ha valami segítségével – legyen az egy gesztikuláció, egy begyakorlott mozgásforma vagy akármi – jobban érzik magukat vagy jobban teljesítenek, és ha az a valami nem korlátozza őket vagy a társaikat semmiben, akkor miért ne engednénk meg számukra azt a segítséget?
Egy másik szemléletes példa volt az előadás során az a gyakorlat, amikor a jelenlévők gólyára játszottak. Fél lábbal állni 30 másodpercig egy hatéves számára is kihívás, és bizony a jelenlévőknek sem volt egyszerű, de a legtöbben megoldották a feladatot. Ezután viszont csukott szemmel kellett végrehajtaniuk ugyanezt és láthatóan mindenki kereste az egyensúlyt, mert nem észlelte senki sem a környezetét, mint viszonyítási pontok halmazát. Csukott szemmel ugyanis nem egy térben jelen lévő entitásként észleljük magunkat. Így érezhetnek azok is, akiktől a biztos viszonyítási pontokat megvonják. Szellemi és lelki életünk úgy épül fel, mint egy fa. Hogy stabilitásunk, belső biztonságunk meglegyen, ahhoz megfelelő propriocepció szükséges. A propriocepció az az érzék, amely „megmondja” a testünknek, hogy hol tartózkodik a térben. A propriocepció nagyon fontos az agy számára, mivel nagy szerepet játszik az önszabályozásban, a koordinációban, a testtartásban, a testtudatosságban, a jelenléti és összpontosítási képességben, valamint a beszédben. A propriocepció egy állandó visszacsatolási hurok az idegrendszerben, ez számunkra az alap, mint a fának a gyökér. A törzsnek a külső ingerek észlelése illetve az alárendelt szenzoros rendszerek felelnek meg, a lombkorona szintje esetünkben pedig a megismerés, a gondolkodás, a kreativitás, az egyensúly- és tónusszabályozás, illetve a koncentráció és a beszéd. Nagyon fontos, hogy az SNI-s és a BTMN-es gyermekek esetében a gyermek, a tanító és a szülő jól együtt tudjon működni és közösen keressék a megoldásokat.
A viselkedésváltozás megismeréséhez és kezeléséhez az előadó egy négy lépcsős tervet ajánl. Első lépésben fel kell tudnunk ismerni és meg kell fogalmaznunk a negatív viselkedésmintát. Másodsorban rá kell jönnünk arra, hogy miért áll fenn a nemkívánatos viselkedés. A harmadik lépésben ezt meg kell céloznunk, de nem mindegy, hogyan. Negyedik lépésként keressük meg hozzá a megfelelő stratégiát, és értékeljük annak sikerességét.
Ami az utasításokat illeti, nem mindegy, hogyan használjuk őket. Ha lehet, kerüljük a tiltó formulákat. Például:
Nyugodj meg! helyett Tudok valamiben segíteni?
Ne kiabálj! helyett Mi dühített fel ennyire? vagy Tudod halkabban mondani?
Ne sírj! helyett Látom, el vagy keseredve.
Ne állj fel! helyett Ülj le!
Ne rohangálj! helyett Állj meg!
Fejezd be! helyett Mi bánt ennyire?
Ne szakíts félbe! helyett Kérlek, várd meg, amíg befejezem!
Fontos, hogy a tanítás során támpontokat, szabályokat határozzunk meg (például: „figyelek”, „meghallgatlak”, „csendben vagyok”) és ezeket foglaljuk a gyermekek által is „aláírt” vagy jóváhagyott „szerződésbe”. Ha ezekhez ragaszkodunk, mindig tudjuk őket emlékeztetni arra, hogy annak idején miért tettek fogadalmat, így nem kell mindig az elejétől kezdenünk a fegyelmezést, mert elég csak rámutatni a „szerződésre”.
