A geometriához és a boldoguláshoz nem vezet királyi út - Kalácska Erzsébet 43 éve a katedrán
Utolsó négy óráját tartotta éppen az Ógyallai Építőipari Szakközépiskolában, amikor meglátogattuk. Negyvenhárom évig állt a katedrán, s végig ugyanabban az iskolában. Csak a helyszín változott, hiszen a komáromi ipariból 1985-ben költözött az építőipari szak Ógyallára. Mérnökök, építészek garmadáját tanította. Nemcsak matematikára és ábrázoló geometriára, hanem arra is, hogy féltve őrizzék magyarságukat. Kalácska Erzsébet neve fogalommá vált az egykori ógyallai diákok körében, sokan közülük a mai napig tartják vele a kapcsolatot. Hosszú pályafutása megkoronázása a nemrég kapott Németh László-díj. De mint beszélgetésünk során elmondta, sosem az elismerésért dolgozott, egyszerűen csak szeretett tanítani.
Kevesen tanítottak ennyi évig, mint ön, ráadásul ugyanabban az iskolában. Milyen érzésekkel búcsúzik a katedrától?
Nehezen. Nem vagyok se fáradt, se kiégett. Még tudnám csinálni… Jól bírom magam, de már elértem azt a korhatárt, amíg a törvény engedi a tanítást. A mostani elsősök nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy „vigyem” őket a másodikban is, de erre már nem lesz mód. Nehezen hagyom itt az iskolát, főleg most, hogy az elsősök búcsúlevelét elolvastam. Kemény nőnek tartom magam, de bizony elérzékenyültem. Most arra hangolódom, hogy már nem fogok tanítani, búcsúzom az iskolától, az évkönyvek szerkesztésétől. Számomra a tanítás szolgálat, hivatás, mondhatnám az életem volt.
Gyerekkora óta erre a pályára készült?
Falusi kislányként annak idején sok mindennel foglalkoztam. Voltam futballista, tűzoltó, táncoltam is, esküvőkön szavaltam. Mindenbe belekóstoltam. Hárman vagyunk testvérek. A tanári pálya választásában biztosan szerepe volt mindhármunk számára, hogy a családban nagy tekintélye, becsülete volt a tanítóknak, a lelkészeknek és a tudásnak.
Lehet tanulni a matematikát, vagy adottság kell hozzá?
Biztosan kell hozzá szorgalom és kitartás is. Volt nekem olyan éles eszű diákom, aki keveset tanult, és az is elég volt neki. Míg egy másik diákom, aki rengeteget tanult, a szorgalmával behozta őt. Egyetemre kerülve aztán a szorgalmas fiú elvégezte, az éles eszű pedig abbahagyta, mert őt nem érdekelte. Pár évvel később aztán levelezőn szerzett diplomát. A matematikához kell a logikus gondolkodás, de nagyon sokat lehet javítani rajta rendszeres munkával, a példák számolásával, gyakorlással. Amit tapasztalok, hogy van olyan ember, akit a piacon be lehet csapni, deriválni viszont tud. Nálunk a szaktantárgyakat is segíti a matematika, hiszen sok mindent ki kell számolni az építkezés során. Van, hogy szólnak is a mérnöktanárok, például gyakoroljuk át a szinusz szögfüggvényt. Sajnos, az utóbbi időben csökkentek az óraszámok matematikából, nálunk az igazgató a szabad órakeretből biztosít plusz egyet belőle a heti kettő mellé, mert a diákoknak szükségük van rá. S ha azt akarjuk, hogy egyetemre kerüljenek, akkor a maximumot kell biztosítanunk számukra. Szerencsére iskolánkból sokan tanulnak tovább.
Mi a lényege az ábrázoló geometriának?
Ez a matematikával összefüggő különálló tudományág. Térbeli alakzatok síkbeli ábrázolásával foglalkozik. Nagyban fejleszti a térlátást, a kreativitást és a problémamegoldó képességet, amire az építészeknek szükségük van. Elég nehéz tantárgy, mint a matematika, mert egymásra épülnek a feladatok. Olyan, mint a legó, van egy bonyolultabb szerkesztés, és akkor elő kell vennünk hozzá a megfelelő legódarabot, hogy a végére összeálljon a kép. A legfontosabb a rendszeresség. Nemcsak a matematika és ábrázoló geometria órára, hanem minden tantárgyra tanulni és gyakorolni kell. Akadnak diákok, akik maguk is bevallják, az első év arra volt jó, hogy megtanuljanak rendszeresen tanulni.
Hogyan tudja megszerettetni ezeket a nehéz tantárgyakat a diákokkal?
Persze vannak, akiknek igencsak nehezen megy. De nem vagyunk egyformák. Már az első órákon elmondom az elvárásaimat és lefektetjük a szabályokat, amiket betartunk, következetesen betartatok. Ha lehet, lazítok másodikban, többet beszélgetünk, amit igényelnek is a diákok. Fontos, hogy hiteles legyen az ember. Sokszor utólag hálásak. Nem az a fontos, hogy szeressenek, hanem az, hogy 5, 10, 20 év múlva vissza tudjanak emlékezni az itt eltöltött időre, méghozzá örömmel. Az igazgató úrtól tudom, hogy amikor a régi diákok érdeklődnek, mindig megkérdezik azt is, velem mi van, tanítok-e még. Három szóval szoktak jellemezni: Szigorú, de igazságos. Szigorú vagyok, de nem kegyetlen. Gyakran emlékeztetem magam arra, hogy én is voltam diák. Azt, amit én akkor nem díjaztam, nem szívesen alkalmaznám. Persze néha keményebbnek kell lenni.
Manapság nagyon sok problémával küszködnek a fiatalok. Családok hullanak szét és egyéb nehézségeik vannak. Ilyenkor sokszor hiányolom a tanári kar megértését. Mert amikor láthatóan nincs jó passzban a diák, akkor segíteni kell, hogy ezen átlendüljön, nem pedig a maximumot elvárni tőle…
Akadnak nálunk is ilyen esetek. Az osztályfőnök általában szól, hogy fokozottan figyeljünk a diákra. Van nálunk lehetőség konzultációs órákra is, ahol azzal a diákkal foglalkozunk, aki úgy érzi, segítségre van szüksége, lemaradása van. Ezt a lehetőséget a diákok rendszeresen ki is használják. A kollégiumban pedig egymást korrepetálják. A Covid alatt és után nehéz volt ábrázoló geometriát tanítani, de a diá-kok azt mondták, még talán ez volt az egyik legjobban átélhető tanóra. A rendszeres átképzéseknek köszönhetően nekünk viszonylag könnyen ment az online oktatásra való áttérés, szinte az egyik pillanatról a másikra.
S ha már itt tartunk, akkor adódik a kérdés, hogy a negyvenhárom éves praxisa alatt honnan hová változtak a fiatalok? Merthogy a mostaniak egészen mások, mint akikkel még a nyolcvanas évek elején foglalkozott.
Hát persze, hogy változtak.
Boldog vagyok, hogy rengeteg okos, tehetséges diákot oktathattam és bízom benne, hozzá tudtam segíteni őket ahhoz, hogy legyőzzék az első akadályokat az egyetemen. Ilyenek a szóróvizsgának számító matematika és ábrázoló geometria vizsgák. A tanár felelőssége óriási. Négy évig tanít egy osztálynyi gyermeket, és végképp nem mindegy, hova jut el velük a rendszeres és szorgalmas munkával. Gyakran visszahallom volt diákjaimtól, hogy mekkora hasznát vették az itt szerzett tudásnak.
A személyre szabott oktatást „ragozzuk” már jó pár éve. Feltételezem, hogy önnek is valahogy így kell oktatnia ezeket a nehéznek számító tárgyakat…
Kezdetektől ön szerkeszti az iskola évkönyvét, mi több, könyvet is írt. Nem gondolt még arra, hogy nyugdíjas éveiben nekiálljon az írásnak?
Valóban könyv alakba szerkesztettem a matematika háziverseny első tíz évét. Ezt a versenyt akkor kezdtük, amikor 1988-ban itt, Ógyallán, az egykori óvónőképző után önállósodott az iskola. 1978-tól a komáromi ipariban működött az építészet, ahová én 1980-ben kerültem friss diplomásként. A kezdetek az új helyen igazán érdekesek voltak, mert itt még hegedűszó, énekszó hallatszott, amikor az első három elsős építészosztállyal, a sok fiúval megérkeztünk a lányok közé, mivel még „kifutottak” az óvónőképzős osztályok. Az évkönyvet 1985-től szerkesztem, ami óriási munka. Olyankor arról szól az életem, minden mást hanyagolni kényszerülök. Tudom, hogy az évkönyvek az évek múlásával válnak igazán értékessé a diákok számára. Nagy öröm fellapozni, hiszen még a régi osztálytársak nevét is megtalálják benne, amit bizony sokszor elfelejtenek. Nem is beszélve arról, hogy az iskolaévek lenyomatai is benne vannak.
A tanítás, könyvírás mellett az SZMPSZ egyik oszlopos tagja…
A kezdetektől tagja vagyok a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének, és végig a helyi alapszervezet elnöke is voltam, most pedig a területi választmány ellenőrző bizottságának tagja lettem. Egyidőben dolgoztam a matematika szekcióban is, nyári egyetemeink voltak. Szívügyemnek tartottam a kultúrát is. Az összes színházlátogatást én szerveztem. Mindig virágcsokorral köszönjük meg az előadást. A legutolsó, a Tóték végén sikerült meglepetést is szerezni, mert megtudtam, hogy az egyik főszereplőnek, Molnár Xéniának aznap volt a születésnapja. Megbeszéltem a negyedikesekkel, hogy amikor átadják a virágot, a nézőtéren kezdjék el énekelni a Boldog születésnapot. A színésznő ettől annyira meghatódott, hogy elsírta magát. A március 15-ei, október 6-ai és október 23-ai ünnepségeket is én szerveztem, amiért egyszer még fel is jelentettek. Kiszálltak ide az ellenőrök és rákérdeztek, milyen magyar szimbólumokat használtunk. Kérdéseikre válaszolva elmondtam, hogy volt magyar zászlónk és a Himnuszt is elénekeltük. Vállalni kell a felelősséget. Ezt a diákjaimnak is szoktam mondogatni.
Ön szerint melyek a felvidéki magyar oktatásügy legnagyobb problémái?
Egyszerűen nem volt elég gyerek. Fájó látni azt is, hogy sok magyar szülő szlovák középiskolát választ gyermekének. Nem gondol arra, hogy a gyerek esetleg csak végigküszködi azt a négy évet. A diákok megnyerése érdekében a mi iskolánk is rendszeresen jár toborozni. Egy iskola nívóját is jelzi, ha válogathat a diákok között, és szerencsére nálunk most ez a helyzet. Amit még észrevettem, hogy iskoláinkban egyre javulnak az átlagok, jobbak az osztályzatok. Mintha igénytelenebbek lennénk, mintha nem terhelnénk úgy a diákokat, ahogy lehetne. Nem követelünk annyit, mint amennyit elbírnának. Hozzászoktatjuk a tanulókat ahhoz, hogy a kevesebb is elég. Nem szabad becsapni őket az osztályzatokkal. Meg is szoktam kérdezni a diákokat, hányasra értékelik magukat. S a legtöbbször az önértékelésük egyezik az én értékelésemmel. Gyakran idézem nekik Eukleidészt, miszerint a geometriához nem vezet királyi út. Vagyis mindenért meg kell dolgozni. Mindezek mögött én a „fejpénz-rendszert” látom. Minden iskola arra törekszik, hogy sok diákja legyen.
Van-e valamilyen krédója, ami a pályáján segítette, vagy ami a szeme előtt lebegett?
Meg az elért eredményből fakadó örömben. Kósa Ferenctől olvastam egyszer: Gondolj a Napra! Ő se szól, csak fölkel és járja az útját… És ez nagyon igaz. De mindennél többet ér, amit egyik diákom mondott: A tanárnő kincs volt ebben az iskolában. Egy Dániában tanuló volt diákom írta a minap, most is a középiskolás matematikafüzetből tanul, és hogy a mentorának tekint. Hát kell ennél több?... Az is jóleső érzés, hogy a tizennégy itt tanító mérnöktanárból kilencen a tanítványaim voltak, kettőjükkel pedig együtt kezdtünk tanítani.
Amikor nem tanít, mivel foglalkozik szívesen?
Képviselő voltam négy évig a szülőfalumban, Dunaradványon. Szeretek otthon lenni. A kertben, az udvaron bíbelődni. Másutt gazosodik a kert, mi saját részre mindent termesztünk benne. Tyúkjaink is vannak, ellátjuk tojással a családot. Nyáron mindent befőzök, amit csak lehet. Kenyeret is sütök, már évtizedek óta. Rendszeresen készítek a tanév végi összejövetelre is. A Covid alatt, amikor reggel bedagasztottam, volt, hogy az online órán szóltam a diákoknak, hogy egy pillanatra most elmegyek, mert meg kell „mosdatnom” a kenyeret. A diákok persze nem értették. Ekkor elmondtam nekik, mi az a kenyérmosdatás, és megmutattam a kész kenyeret. De tudja, az is előfordul gyakorta, hogy a házunk előtt autók lassítanak vagy tolatnak vissza. Egykori diákjaim szállnak ki belőlük. Bemutatják házastársukat, gyermekeiket. Kicsit elbeszélgetünk. Egyik legszebb emlékem, amikor egy 2007-ben érettségizett diákom állt meg előttünk az autóval. Később felhívott, és elmondta, örökre felejthetetlen marad számára az a nap. Miután velem beszélt és hazatért, akkor tudta meg ugyanis, hogy a felesége várandós.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2023/26-os számában.
