150 éves a patinás kassai Ipari (I.)
Bevezetésként Batta Györgytől idézünk egy gondolatot: „A felvidéki magyarság történetében példátlan, hogy egy intézmény százötven éven át fennmaradjon a történelem viharaiban, hogy másfél évszázadon át képezzen és neveljen olyan szakembereket, akik világszerte megállják a helyüket”.
Az 1867-es kiegyezés után Magyarországon felgyorsult az ipari fejlődés. Ez egyben igényelte és megteremtette a lehetőségét a szakiskolai hálózat kiépítésének. Báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter 1870-ben Szakkay József kassai reálgimnáziumi tanárt bízta meg azzal, hogy Nyugat-Európában tanulmányozza a felsőbb ipari szakoktatást és annak magyarországi bevezetési lehetőségeit.
Hazatérése után Szakkay József kidolgozta a Kassán felállítandó felsőbb ipartanoda tervét. A hároméves Gépészeti Felsőbb Ipartanoda megnyitására 1872. október 9-én, Szakkay József magántan-intézeteként került sor. Ma ezt az intézményt tartjuk a kassai magyar ipariskola elődjének, anyaintézményének.
Az első évfolyam egy „fészerben” kezdte meg működését, amelynek felszerelése sem volt, így a műhelyoktatás a közeli gyárban folyt. 1875-ben az intézményt államosították és Kassai Állami Gépészeti Felsőbb Ipartanoda néven működött tovább. Az államosítást követően megkezdődött az iskola nagyszabású fejlesztése. Először a tanműhely épült meg, majd az új iskolaépület is a mai Komensky utca 2. szám alatt.
Az első világháború éveiben nehéz körülmények között folyt a tanítás. A tanműhelyekben gránátokat gyártottak, katonai autójavító műhelyt működtettek, de művégtagokat is készítettek.
Trianon után kérdésessé vált a magyar nyelvű oktatás folytatása. Balassa János, az iskola akkori igazgatója így emlékezett ezekre a sorsdöntő napokra: „1919. augusztus 8-án Rossa Ernő miniszteri tanácsos, a technikai iskolák referense keresett fel az irodámban. Az oktatás szlovák nyelvre váltása volt a téma. A beszélgetés német nyelven folyt. Elmondtam, hogy az iskolának mindig, a magyar nyelvű oktatás időszakában is voltak szlovák diákjai is, akik egyenlő bánásmódban részesültek a magyarokkal. A gondosan megőrzött és ápolt hagyományok részese lehet a megalakítandó szlovák tagozat is, ha a miénk is életben marad.
A magyar tagozatot továbbra is meg akarjuk tartani, mondta a tanácsos, de a magyar tagozatra nem vehetnek fel szlovák diákokat, és vigyázzanak arra, hogy ne legyenek nemzetiségi villongások. Sajnálom, hogy ön nem tud szlovákul, mert így nem maradhat igazgató, de olyan embert küldök ide, akivel ki lehet jönni. A többi az önök dolga.”
1920 januárjában megjött az engedély a magyar tagozat megnyitására, és augusztusban megérkezett az új igazgató is, Mayer Václav, cseh gépészmérnök személyében.
Mayer elsődleges feladata a szlovák iskola megszervezése és beindítása volt. Az igazgató humánus gondolkodású, megértő embernek bizonyult, és jóakarattal egyengette a magyar tagozat útját is. Olyannyira, hogy a köztársaság egyetlen iskolájában sem sikerült olyan egészséges szellemű együttműködést, megértést teremteni magyarok és szlovákok között, mint éppen ebben az iskolában. Ez a szellem, az egymás kölcsönös megbecsülésén alapuló együttműködés segítette át az iskolát 1938 őszén, majd a második világháború évein is.
A bécsi döntést követően, Kassa visszakerült Magyarországhoz, és az iskola oktatási nyelve is magyar lett. A szlovák tagozat egy rövid időre Rózsahegyre, majd Besztercebányára költözött, de a következő tanévtől Kassán is újraindult a szlovák nyelvű képzés.
A második világháború után, 1945. április 4-én indult újra a képzés, de már csak szlovák nyelven. Az iskola megnevezése a következőképpen alakult:
1945-től Štátna Priemyselná Škola, 1949-től Vyššia Priemyselná Škola, és 1949 decemberétől az iskola neve Vyššia Priemyselná Škola J. V. Stalina lett.
Ötéves kényszerszünet után, 1950-ben, 44 tanulóval indulhatott újra a magyar nyelvű képzés a J. V. Sztálin-ról elnevezett szlovák Felsőipariskolában.
Rácz Olivér, az iskolaügyi miniszter akkori helyettese, az ipariskola egykori tanára írja: „Ott voltam az indulásnál, és mai fejjel visszagondolva az ott töltött évekre, azt hiszem a jó munkát elsősorban az tette lehetővé, hogy ebben az iskolában nem voltak melléktantárgyak. Minden tantárgy főtantárgy volt, s a gépek és műhelyek zakatolása mellett a folyosói faliújságokat megtöltötték a versek, tanulmányok, sporthírek, politikai cikkek: az élet a maga teljességében. Jó iskola volt. Voltak tanítványaink, akik idősebbek voltak nálunk, akkori fiatal tanároknál, s voltak tanítványaink, akiket az évvégi bizonyítványosztáskor feleség és fészekalja gyerek várt az iskola udvarán. Azt hiszem, ezeknek a fiatal családapáknak volt a legnehezebb a dolguk. Ott ültek az iskolapadban 27, sőt 32 éves fejjel, 15-16 éves kisdiákok között, tűrték az iskola fegyelmét, s olykor mosolyogva szólítottak fel bennünket, hogy őket is tegezzük. Azt hiszem, ebben a tegezésben valamiféle jelkép lehetett: nemcsak az iskolapad örök ifjúságának a jelképe, hanem az összetartozásé, a családi és szociális összetartozásnak a jelképe is. Ebben az iskolában nem kellett fegyelmezni sem... Ez az iskola egy állandó, belső, lüktető vajúdásban élt: vajúdta az újat, a fejlődést. A belső egységért, a színvonalért harcolt. Mert ez az iskola már akkor tudta, hogy a színvonal kötelesség. A színvonal elkötelezett kötelesség a csehszlovákiai magyarokkal szemben."
Duba Gyula szerint (…) „az ipariban eltöltött négy év hősi korszak volt az életünkben, amelyet ma már a romantikus nosztalgia árnyai lengenek körül, de hatása bennünk maradt, belénk épült: hús-vérré változott számunkra a kassai iskola szelleme. Emberségünket, magyarságunkat nagyban neki köszönhetjük.”
Az 1950-es újranyitás után a tanulni vágyó fiatalok özönlöttek az ipariskolába, így a diáklétszám 1952-ben már elérte a 242 főt. A létszám gyors növekedését és a helyhiányt érzékelve döntötte el a magyar tagozat, hogy függetleníti magát, és önálló intézményként működik tovább. A döntést a hivatalos szervek elfogadták, és az egykori tanonciskola Zsdanov (ma Gresák) utca 1. szám alatti épületét jelölték meg az iskola állandó otthonaként.
A tanműhelyekben lévő megmunkálógépek viszont használhatatlan állapotban voltak, ezért a műhelygyakorlatokra a Fő utca északi végén lévő szlovák ipariskolába jártak a magyar iparisták is. Végig kellett tehát vonulni a Fő utcán, vagy az azzal párhuzamos Mészáros utcán. Ezt az utat rendszerint menetoszlopokba fejlődve, és magyar nótákat énekelve tették meg a diákok. A legenda szerint az énekszó hallatára kitárultak az ablakok, és könnyeiket törölgetve integettek a diákok felé a kassai polgárok, akik 1945 óta először hallottak hangos magyar énekszót városukban.
Megjelent a Magyar7 2022/39.számában.
