Wir schaffen das – magyar módra
„Mi voltunk a földnek bolondja / elhasznált, szegény magyarok” – írta Ady Endre több mint egy évszázada. A költő nem érhette meg azt a gyalázatot, hogyan bánik el velünk a művelt, rátarti Nyugat, de azt tudta, hogy semmi jó nem vár ránk. Száz év a történelem nagy folyamában nem nagy idő, de generációk életében végtelen. És minket ebben a végtelenségben tovább vegzálnak az akkori győztesek, mintha páriái lennénk az emberiségnek.
A vicc kategóriájába tartozhatna, ha lenne kedvünk vigadni rajta, hogy bár egykori megnyomorítóinknak szövetségesei lettünk, ennek dacára tovább művelik a gyalázkodást. Sajtójuk, amely pökhendiségében tévedhetetlennek és minden emberi normán felül állónak tartja magát, úgy sütögeti ránk a bélyegeket, mintha nem lenne jobb dolga.
A mainstream szerint Magyarország diktatúra, ahol rettenetes állapotok uralkodnak. Magyarországon autokrácia van, Magyarország Európa beteg embere, az Európai Unió szégyene, amelyet ki kellene zárni a fényességes klubból, és lecserélni például a demokrácia netovábbját jelentő Ukrajnára. Magyarország az Unió kullancsa, s ha ezt a vérszívót nem támogatnánk, már rég tönkrement volna, mondják. A magyar nép a mi könyöradományainkból él. Ráadásul a magyar nép kirekesztő és idegengyűlölő.
Valahogy így tekint ránk a nyugati, a jólétbe és a pénzéhségbe beleőrült pénzemberek és azok kiszolgálóinak a sajtója által félrevezetett közvélemény. Még szerencse, hogy a köznép mindezt másképp látja. Egyre-másra jelennek meg a statisztikák, honnan, mennyien költöznek Magyarországra a nyugati paradicsomból. És milyen okokra hivatkoznak.
Néhány év alatt negyedével nőtt a Magyarországon élő német nyugdíjasok száma. Az egyik német közszolgálati televízió megpróbálta megkeresni ennek okait, és arra a következtetésre jutott, hogy a németek leginkább politikai okokból választják lakóhelyül Magyarországot. Igaz, az alacsony árak is vonzók, és egy nyugat-európai nyugdíjas számára sokkal megfizethetőbb itt az élet, de a fő ösztönzők közül nem ez az egyetlen és kizáró szempont, mint azt szeretnék egyesek beállítani.
A visszatérő indok, számolt be róla nemrég a vg.hu portál, hogy
a németek nem érzik otthon magukat az országukban, különösen a 2015-ös migránsválság óta.
Köztudott, hogy a német kormány akkor megnyitotta a határait a gazdasági bevándorlók előtt, miközben Magyarország kerítést épített. Az Orbán-kormánynak (a német médiumok véleményével ellentétben) éppen ezért rengeteg támogatója, sőt rajongója van Németországban.
Egy Drezdából származó hölgy például azt nyilatkozta a televíziónak, hogy gazdasági okokból jött Magyarországra, mert Németországban hajléktalan lenne, hiába dolgozott le ötvenöt évet. „Nyugodtan szeretnék élni a nyugdíjamból, Magyarországon pedig ezt megtehetem” – mondta a hölgy. A német televízió munkatársai Keszthelyre látogatva a városban sok német szót hallottak. Egy ott szolgáló evangélikus lelkipásztort kérdezték, mitől olyan gondozott a köztéri növényzet? Netán a német precizitás teszi? A lelkész helyesbített: ez a magyar precizitás. A pap azzal indokolta a németek tömeges átköltözését Magyarországra, mert a német politikai folyamatok miatt az emberek elégedetlenekké váltak, Magyarországon pedig nyugodtan élhetnek.
A Mandiner Bauer Bencét, az MCC Magyar–Német Intézetének igazgatóját kérdezte, miért költöznek Magyarországra a németek. Az igazgató szerint ennek három indoka van. Az első az anyagi ok, ám a második már a közbiztonsággal és a migrációval magyarázható. A lelkész szerint Németországban romlik a közbiztonság, míg Magyarországon ennek éles ellentéteként évről évre javul. A bűnelkövetések aránya nagyjából 70 százalékkal csökkent Magyarországon, és százezer lakosra vetítve negyedannyi bűncselekmény történik, mint Németországban.
Németország biztonsági és civilizációs kihívásokkal küzd, mert nagyon sok migráns van az országban. Németföldön 24 millió ember rendelkezik migrációs háttérrel, és az érintetteknek csupán a fele német állampolgár.
A másik 12 millió ember az új törvénytervezet szerint most pályázhat német állampolgárságra. „A németek sokszor úgy érzik – mondja a szakértő –, hogy Németország már nem az ő országuk.” Jelenleg több mint 22 ezer hivatalosan bejelentett, lakcímkártyával rendelkező német él Magyarországon, ami nem csoda, ha sokan közülük azt vallják, hogy nagyon jó itt élni, mert „úgy érzik magukat, mint a gyerekkoruk Németországában, ahol még rendben voltak a dolgok”.
De nem csak nyugdíjasok érkeznek Nyugatról. A Demokrata szeptember 30-i száma riportot szentelt a holland bevándorlás témájának, megszólítva több Magyarországon élő, vagy éppen ide költözni szándékozó embert. Akadt köztük középkorú hölgy, aki Szigetvár környékén vett házat. Nemrég még büszke volt a holland identitására, de energia-tanácsadóként jól ismerve az ottani állapotokat, elmondja, az orosz–ukrán háború óta sok ember számára megfizethetetlenné vált a gáz. Sokan sírva hívták fel, meséli. Volt, aki már este hétkor lefeküdt, hogy ne kelljen fűtenie, másoknak választaniuk kellett, hogy meleget esznek-e vagy fűtenek. Olyan is akadt, aki arra spórolt, hogy a születésnapján be tudjon fűteni a vendégeinek. Szerinte Magyarországon sokkal minőségibb életet lehet élni, mint Hollandiában. Ami talán ennél is lényegesebb: dicséri a magyar táj szépségét és az itt élő emberek kedvességét.
Egy másik, szintén középkorú férfi tavasszal költözött Magyarországra. Mint elmondta, elege lett abból, hogy ismerősei simán lenácizták (pedig ősei a fasiszták ellen harcoltak), mert jobboldali pártra szavazott.
Hogy miért éppen Magyarországot választotta? Franciaország és Németország szóba sem jöhetett, mondta, de már Spanyolországot és Olaszországot is elárasztják a migránsok. Így esett a választása Magyarországra, amelybe akkor szeretett bele, amikor megtapasztalta, hogy itt nem verik le az adventi koszorúkat, nem rongálják meg a betlehemet, mint Hollandiában. Hazájában meghamisítják a történelmet, s Michiel de Ruyter tengernagyot, aki azelőtt hősnek számított, ma már bűnöző kalóznak tartják. Örömmel tapasztalta, hogy a tengernagynak Debrecenben emlékművet állítottak, és hősként tisztelik, mert magyar protestáns prédikátorokat szabadított ki a gályarabságból.
Egy másik, ötvenes éveit taposó holland férfi elpanaszolja, hogy náluk lassan minden emberi köteléket felszámolnak, belegázolnak a család életébe, a szülők és a gyerekek kapcsolatába is belenyúlnak.
A nebulókat az „elmaradott” szülők ellen fordítják, és arra tanítják a gyerekeket, hogy ne hollandnak, hanem európainak tartsák magukat. Szerinte Magyarország az utolsó bástyaként őrzi a családi, keresztény értékeket. Bár a jobboldali, bevándorlásellenes pártokat támogatta, jómaga mégis kivándorolt, mert feladta a reményt a változásra. Eltűnt az az ország, amelyben felnőtt, a városokban már alig beszélnek hollandul.
„Lehet, hogy önzőek vagyunk – mondja a férfi –, de fel kellett tennünk a kérdést: vajon 10-15 év múlva boldogok lehetnénk-e még a hazánkban? Magyarország sokkal élhetőbb, sokkal szabadabb és liberálisabb, mint Hollandia. Nincs már semmi, ami Hollandiához kötne. Az az ország tönkrement” – állítja a holland, aki nem a múltja elől menekült, hanem az élhető jövőt kereste. Magyarországon vélte megtalálni. Abban az országban, amelyben „diktatúra” van, a sajtószabadságot és a szólásszabadságot elnyomják, a nép „orosz párti” és „idegengyűlölő”. S természetesen „antiszemita”. A tőlünk nyugatra élő emberek egyre nagyobb tömege kezdi felismerni, hogy ez a „kirekesztő” nép tárt karokkal várja a fennhéjázó, nyugati „demokráciákból” érkező menekülteket, akik ezt az országot választják hazájuknak.
