Vámháború a kapuk előtt
Április eleje óta a Donald Trump amerikai elnök által bejelentett vámpolitikai fordulattól hangos a világ, amely a jelek szerint gyökerestől felforgathatja nem csupán a világgazdaságot, hanem – például az olcsó kínai elektronikai vagy ruházati termékekre kivetett vámon keresztül – az emberek hétköznapi életét is. Az Európai Unió által augusztusban kialkudott, a tagállamok jóváhagyására váró 15%-os egységes vámtétel az előzetesen bemondott horribilis számokhoz, vagy az indiai és brazil árukat terhelő 50%-os kulcshoz képest még előnyösnek is tűnhet, de az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. A vámháború kapcsán ismét egy már meghaladottnak, lezártnak vélt vita újjáéledésének lehetünk a tanúi.
Vámok. A már-már történelmi csengésű szó az idősebbeknek az országhatáron a csomagokat átvizsgáló, a nem megengedett tárgyakra lecsapó marcona vámtiszteket juttatja eszébe, a fiatalabbak számára pedig leginkább a történelemkönyvekből ismert fogalom. Pedig a vámok – ahogy a múltban, úgy a jelenben is – nem csupán az államok fontos bevételi forrásai, hanem hosszú távon képesek meghatározni egy adott ország társadalmi-gazdasági fejlődését. Elég az 1754-ben bevezetett magyar–osztrák belső vámhatárra gondolni, amely máig érezhető gazdaságszerkezeti különbségeket állandósított a birodalom két fele között.
Nem véletlen, hogy a felvilágosodás a nemzetközi árucserét akadályozó vámok hangos kritikusainak kora is volt. A mai értelemben vett közgazdaságtan atyjának tartott skót közgazdász-filozófus, Adam Smith A nemzetek gazdasága című, 1776-ban – az amerikai forradalom évében – megjelent könyve nem pusztán gazdaságelméleti munka, hanem a modernitás kézikönyve is.
Smith elképzelése szerint a szabad kereskedelmen alapuló polgári társadalom az általános jólét, a nemzetközi együttműködés, az egyéni szabadság és az egyenlőség korát hozza el, miközben megakadályozza a politikai befolyásukkal visszaélő árutermelői lobbicsoportok túlhatalmát. Ahogyan a francia liberális közgazdász, Frédéric Bastiat egy ízben fogalmazott: a gyertyaöntők még a napfényt is vámmal sújtanák.
Smith víziója a gazdaság és a kereskedelem bővülésén keresztül megvalósuló, korlátlanul és mindenki számára előnyösen terjedő jólétről szöges ellentétben állt a XIV. Lajos korabeli merkantilisták és elsősorban a Napkirály minisztere, Jean-Baptiste Colbert által képviselt elvekkel. A merkantilista felfogás lényege a kölcsönösen előnyös együttműködés helyett korlátozottan elérhető javakért, elsősorban az arany felhalmozásáért folyó, ölre menő küzdelem volt. Leegyszerűsítve: ha egy adott ország növeli a világkereskedelemből kihasított részét, csökkenti a behozatalt és növeli a kivitelt, akkor gazdagabbá és erősebbé válik.
Az évszázados és valójában máig lezáratlan közgazdasági vita csakhamar politikai színezetet kapott: a szabadpiac hívei Smith álláspontját a felvilágosodással és az együttműködésen alapuló nemzetközi renddel, a merkantilista nézeteket az abszolutisztikus, tekintélyuralmi elnyomással azonosítják. Más megközelítésben viszont a reálpolitikához, a nemzeti érdekek következetes képviseletéhez közelebb áll a merkantilizmus mai formája, a munkahelyek, a nemzetbiztonság vagy éppen a kulturális javak védelme érdekében vámok, kvóták, támogatások és szigorúbb szabályozások alkalmazását is megengedő protekcionizmus. Lényegében erre az évszázados vitára vezethető vissza a vámpolitikáról való mai gondolkodás is.
A második világháborút követően az iparosodott nyugati országok többsége jelentősen csökkentette a külkereskedelmet terhelő vámokat, majd a nem vámjellegű korlátozásokat is.
Az Európai Unió elődszervezete, az Európai Gazdasági Közösség már 1968-ban eltörölte a tagállamok közötti belső vámokat, majd 1993-ban, a közös piac létrejöttekor a külső vámokat is egységesítették. Ez egybecsengett az 1980-as és 1990-es években a washingtoni székhelyű nemzetközi intézmények – a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és az amerikai pénzügyminisztérium – által szorgalmazott neoliberális gazdaságpolitika céljaival.
A washingtoni konszenzus néven közismert, eredetileg a fejlődő latin-amerikai országok számára „kifejlesztett” intézkedéscsomagot a kelet-közép-európai rendszerváltozások során térségünkben is kritikátlanul átvették; a kommunista nómenklatúra hatalomátmentő törekvéseit és az állami vagyon zavaros privatizációját az állami szabályozás leépítését jelentő dereguláció és a vámok, kvóták és támogatások eltörlését vagy drasztikus csökkentését takaró kereskedelmi liberalizáció jelszavai kísérték. Mára világosan látszik, hogy az egykor csodareceptként beharangozott modell doktriner alkalmazása az időszakos pénzügyi stabilitás mellett az egyenlőtlenségek növekedését, romló köz- és létbiztonságot, valamint a nemzeti büszkeség részét képező egész iparágak eltűnését jelentette.
Milyen következményei lehetnek a kibontakozó vámháborúnak térségünkre? A Nemzetközi Valutaalap május végén publikált előrejelzése szerint a Szlovákiát és Magyarországot is magában foglaló közép-kelet- és délkelet-európai régió gazdasági növekedése a korábban várt 3 százalék feletti értékek helyett alacsonyabb, 2,4-2,7 százalék között lesz, elsősorban a globális keresletingadozásokra és kereskedelmi konfliktusokra érzékenyebb feldolgozóipar erős jelenléte miatt. Bár a kereskedelempolitikai fordulat fejleményei – nem függetlenül Donald Trumpnak a kiszámíthatatlanságra játszó tárgyalási stratégiájától – rendkívül gyorsan követik egymást, valósnak tűnik a veszély, hogy az Egyesült Államokba jelentős mennyiségű készterméket – gépkocsit, akkumulátort, elektronikai eszközt – exportáló Szlovákiát és Magyarországot is érzékenyen érintheti az új helyzet. A magyar és a szlovák vállalatok beágyazottsága az európai járműipari értékláncokba az egyik legmagasabb, ezért az erőltetett zöld átmenet és a gyenge kereslet miatt egyébként is sérülékeny európai autóipart különösen érzékenyen érintheti.
Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az évente nagyságrendileg egymillió autót előállító Szlovákiában készül lakosságarányosan a legtöbb – 2024-ben ezer lakosra vetítve 182 – gépkocsi, az ipari tevékenységből származó bevételek felét a mintegy negyedmillió embert foglalkoztató gépjárműipar és annak beszállítói teszik ki.
A komplex USA–EU vámmegállapodás részletes, például az energetikai együttműködésre is kiterjedő elemzése szétfeszítené jelen írásunk kereteit. A megállapodást ráadásul még mind a huszonhét, számos ponton ellenérdekelt tagállamnak jóvá kell hagynia. Azt ugyanakkor már most kijelenthetjük, hogy a vámháborúk ritkán érnek el gyors politikai célokat alacsony gazdasági ár mellett; a megtorlás szinte törvényszerű, a költségek pedig egészen a fogyasztókig gyűrűznek.
Másrészt a vámok lebontása sem oldana meg mindent még liberális szemszögből sem, ha közben fennmaradnak a torzító támogatások vagy a piaci hozzáférés rejtett akadályai. A tartós nyitás az intézmények hitelességén és a kölcsönös bizalmon múlik, azonban napjainkban mintha éppen ezekből lenne a legnagyobb hiány a nemzetközi porondon. Az uniós döntéshozóknak tudomásul kell venni, hogy a „szabályalapú nemzetközi rend” szabályait nem egyedül írják, a doktriner elköteleződést fel kell váltania a pragmatizmusnak. A demokrácia a protekcionizmus felé mozdul el, ha a szabadkereskedelem kárvallottjai elég számosakká válnak, viszont ugyanezek a tömegek továbbra is megkövetelik az olcsó fogyasztási cikkekhez való hozzáférést. Ezt az alapvető ellentmondást pedig a most kibontakozó vámháború sem fogja tudni feloldani.
Megjelent a Magyar7 2025/35. számában.
