Valahol utat tévesztettek
Több mint két éve tart a százezrek életét követelő, milliók életét megnyomorító orosz–ukrán háború, és olyan mennyiségű hamis és valós információ, propaganda, ellenpropaganda, rémhír zúdult ránk, hogy az még a szakértők számára is felfoghatatlan. Ezt néha ők is bevallják, így pedig hogyan igazodna el ebben az információs káoszban, sőt, információs háborúban az átlagember? Máthé Áron kötete segít rendet vágni a magyar–ukrán kapcsolatok közelmúltjában.
A helyzetet azonban nehezíti, hogy nálunk (Magyarországon és Szlovákiában) sokszor csak egyféle olvasat, a nyugati érhető el az orosz–ukrán háborúról. Ez akkor is így van, ha mindkét helyen a kormányzat a nyugati mainstreamtől bizonyos területeken eltérő, árnyalt nézőpontból tekint a konfliktusra.
Mert nem feltétlenül kell hinni, úgy is dönthetünk, hogy egyik narratívát sem követjük, hiszen a mi kezünkben van a döntés. Illetve, a miénkben ugyan nincsen, mivel az Európai Unióban az egyik narratíva nem elérhető. Ilyen nyomás alatt nem csoda, hogy az emberben megkérdőjeleződik, hogy jól emlékszik-e bizonyos dolgokra?
Például arra, amiről sehol egy szó nem esik manapság, hogy a 33 éve független szomszédunk, Ukrajna és Magyarország viszonya talán sohasem volt ellenséges a 2022-ben kirobbant háború előtt. Sőt, ha visszaemlékezem a történelmi kilencvenes évtizedre, az is feldereng, hogy Ukrajnával volt szinte a legjobb kapcsolatunk az összes volt szovjet blokkhoz tartozó szomszéd közül. És így volt ez fordítva is – mi voltunk számukra a nyugat kapuja. Csak hát Magyarország ma már olyan rossz tanuló az egyszerre gondolkodó és lépő nyugati menetben, hogy nem kap rétest estére. De vajon tényleg jól emlékszem? Ez a kérdés eldől, miután kezembe veszem Máthé Áron történész művét. A 150 tény az ukrán–magyar kapcsolatokról című kötet két részből áll: egy rövid történelmi visszatekintésből, amely a 20. századi kárpátaljai történelmet a magyar–ukrán kapcsolat szempontjából elemzi, és egy hosszabb blokkból, egy Fehér könyvből, amely 1991 és 2021 között mutatja be hírügynökségi hírekkel – tehát szikáran, de ezért roppant informatívan – a két ország egymáshoz fűződő kapcsolatait. És ez sok szálon érinti a Felvidéket is.
A magyar érdekszféra szélén elhelyezkedő Kárpátalja viszonylag régóta foglalkoztatta a pánszláv nacionalizmust és az első világháborúban erőre kapó cseh imperializmust is. Az osztrák–magyar összeomlás és a nyugati támogatás folyományaként 1918 után Csehszlovákia szerezte meg a területet, amit húsz éven át kvázi a gyarmataként kezelt. Egyáltalán nem volt törvényszerű a korlátlan étvágyú Prágához való csatolás, ugyanis egyrészt a cseheknek történelmileg nem volt közük a vidékhez, és ahogy a szlovákságban, a ruszinok között is volt tábora a magyar határokon belül maradásnak.
Lelki szemeinkkel láthatjuk azt a szánalmas csetlés-botlást, ami az 1918 őszén hatalomra keveredett köztársasági kormány művelt, miközben szomszédaink fokozatosan, de lényegében megállás nélkül szállták meg hazánkat, nemcsak a vegyes lakosságú Kárpátalját, de a felvidéki és alföldi magyar tömböket is, minden gond és gátlás nélkül, a Nyugat asszisztálása vagy kifejezett biztatása mellett.
Két évtizednyi cseh nacionalista világ múltán aztán kifújt az alapjaiban igazságtalan és életképtelen Versailles-i békerendszer és az összetákolt szomszédos országok felbomlásával Kárpátalja sorsa is kérdésessé vált. Itt egy meglehetősen zavaros és fegyveres összetűzésekkel is tarkított időszak után végül a Magyar Királyság közigazgatása tért vissza. Figyelemre méltó, hogy volt kooperáció a magyar állam és az ukrán ellenállás erői között, de a magyar uralom csak 1944 őszéig, a szovjet csapatok beözönléséig tartott. 1945-től annektálta a Szovjetunió és magyarok ezrei estek áldozatul a terület megszállásának, legtöbbjüket kényszermunkatáborokba hurcolták és sokan haltak meg útközben is.
Több mint negyvenévnyi moszkvai uralom után, a szovjet világ felbomlásakor Magyarország nem teketóriázott sokat, és azonnal északkeleti szomszédunk szuverenitása mellé állt, amikor még annak volt kockázata is. Ukrajna 1991. augusztus 24-én mondta ki függetlenségét és mindezt decemberben népszavazás erősítette meg. De nemcsak a függetlenségről tartottak referendumot! A függetlenségre 93% szavazott igennel. Igent mondtak ugyanakkor (ha kisebb arányban is) a kárpátaljai terület különleges státuszára és külön a magyar autonóm körzet létrehozására is. „Hiába volt azonban érvényes a népszavazás, az ukrán állam figyelmen kívül hagyta annak végeredményét” – fogalmaz a szerző. Megkezdődött a kisebbségi ügyekben a lassú keményedés, azonban ez csak a későbbi évtizedekben fajult el. Akkor és még sokáig abszolút baráti volt a két állam viszonya. Sőt!
Magyarország az elsők között ismerte el az új ország önállóságát, és küldött nagykövetet Kijevbe. Ahogyan Máthé Áron írja, „Kijevben úgy tekintettek Magyarországra, mint arra az államra, amelyik kezdettől fogva a legtöbb segítséget nyújtotta a függetlenség kivívásához.” A legtöbbet. Sokáig sorolhatnánk, hogy még miben voltunk az elsők velük kapcsolatban. Apróságokban, szimbolikus ügyekben és nagy dolgokban is. Az első válogatott focimeccsüket velünk játszotta az új állam, és a magyar államfő tett először hivatalos látogatást Ukrajnában. Még a lengyel–ukrán konzuli megállapodással is bevártak minket. Ilyen volt a két ország viszonya!
A történeti áttekintő blokk tehát roppant hasznos a kötetben, ugyanakkor még világosabb ívet „rajzol” a Fehér Könyv. Itt aztán feketén-fehéren, mindenféle pro és kontra szöveg, vita vagy propaganda nélkül tisztán látszik, mert számokban áll, hogy hazánk milyen hatalmas összegeket költött bő három évtized alatt Kárpátalja és távolabbi ukrán vidékek támogatására, segélyezésére.
A magyar diplomácia gyakran járt el Ukrajna védőügyvédjeként. Az iskolaügytől az irtózatos költségeket felemésztő, visszatérően jelentkező árvízi védekezésen át a sokszor harmadik világbeli állapotokat idéző egészségügy támogatásán keresztül Budapest mindig, mindenben ott állt Kijev mögött. Sok-sok pénzzel, anyagi és erkölcsi támogatással, lobbival.
Ez így volt bal-, és jobboldali kormányok idején (bár nyilván a balliberális kormányok idején a nemzeti kérdés kevésbé volt meghatározó). Számíthattak ránk, legyen szó a nemzetközi szervezetekbe való belépés támogatásáról, oktatási együttműködésről, vagy szinte bármiről, amit kértek tőlünk.
Adtunk és nemigen kértünk többet, mint hogy a kárpátaljai magyarság őrizhesse meg a részben a szovjet időkben (!) szerzett jogait, szabadon tanulhasson anyanyelvén, használhassa jelképeit, élhessen úgy, mint aki ezer éve otthon van, ne kelljen származása miatt hátrányokat elszenvednie. Még az államadósság egy részét is leírtuk, csak azt kértük, hogy fordítsák Kárpátaljára.
A magyarság szerzett jogainak megtartására való kérés túl soknak bizonyult – úgy 2014 óta különösen. Ami azóta történt, már a közelmúlt és a jelen, nem kell idézni, elég a hírekben elolvasni. A kiváló baráti viszony megromlott, jó évtizede elmentünk egymás mellett. „Valahol utat tévesztettek” – idéztem a cikk címében Szekfű Gyula híres tanulmánysorozatának címét, amelynek persze nem ez a valódi címe, hanem az, hogy „Valahol utat tévesztettünk.” A különbség oka az, hogy bár mindig lehet valamilyen oka a nemzeti önkritikának, vagy legalábbis a lelkiismeret-vizsgálatnak, ám erről a közös és egykor még ígéretes magyar–ukrán útról nem mi tértünk le, ez az igazság.
Máthé Áron: Több mint 150 tény az ukrán–magyar kapcsolatokról, Századvég Kiadó, 2023
Megjelent a MAGYAR7 20. számában.
