Új-Oroszország - régi kihívások
Akár egyetlen jól elhelyezett mellszobor vagy egy remekül idézhető mondat elég ahhoz, hogy ki-ki a maga szája íze szerint interpretálja Vlagyimir Putyin nagy tervét, holott már azzal is közelebb lennénk a valósághoz, ha idézetek helyett történelemkönyveket olvasnánk, fotók helyett pedig a térképek alapján vonnánk le következtetéseket.
A háború okait magyarázni próbáló írásokban rendre felbukkan az orosz elnök 2005-ös nyilatkozata, melyben „a XX. század legnagyobb geopolitikai tragédiájának” nevezte a Szovjetunió felbomlását.
Mivel a háború kitörése óta eltelt két hónapban – szerencsére – túljutottunk a „Putyin simán őrült” narratíváján, érthető, hogy igyekszünk racionalizálni az Ukrajnában dúló háborút.
Egy-egy ilyen idézet jó alkalom arra, hogy ezt megtegyük. Ha az orosz elnök ilyeneket mond, akkor csak a Szovjetunió helyreállítása lehet a célja: Ukrajna után jön a Kaukázus, majd a „-sztánok”. Csakhogy a világ nem ilyen egyszerű! A földrajzi, gazdasági és demográfiai kötöttségek Putyint is kordában tartják, álmodozhat ő francia–orosz határról, annak realitása, így értelme sincs.
A fentinél már védhetőbb állítás, hogy a Nagy Péter-i Oroszország helyreállításának vágya lebeg az orosz elnök szeme előtt. Niall Ferguson brit történész a háború kitörése után nem sokkal okosan érvelt az elképzelés mellett, de számos kollégájától csak arra tellett, hogy egy Putyin íróasztalán található Nagy Péter-mellszobor és egy erőltetett történelmi párhuzam (Nagy Péter cár gyűlölte a később az ukrán függetlenség hőseként kezelt Ivan Mazepa hetmant, aki a poltavai csata előtt átállt az Oroszországot támadó svédek oldalára) segítségével magyarázzák az elnök indítékait.
Annyival könnyebb már a dolgunk, hogy a közel hetven napja tartó háború orosz hadmozdulatai alapján vonhatunk le következtetéseket. Így bukkant fel újra az elmúlt néhány napban egy régen elfeledett elképzelés: Új-Oroszország (Novorosszija).
Az oroszok hagymázos történelmi indítékok helyett egy-egy stratégiai jelentőségű folyótorkolat, város vagy vasúti csomópont alapján határozzák meg hadmozdulataikat, a régió történelme ebből a szempontból sokadlagos. Ha viszont azt kérdezzük, Putyin az adott gazdasági és földrajzi realitások mellett mely területekre formálhat igényt, már érdemes segítségül hívni a történettudományt.
A mai Ukrajna a középkori latin iratokban csak „Pusztaság” néven emlegetett, földrajzilag nehezen definiálható, a Fekete-tenger és a sztyeppe északi határa között húzódó területét a XVIII. századig senkinek nem sikerült tartósan belaknia. Előbb a Kijevi Rusz, aztán az Aranyhorda, majd a krími tatárok, a lengyel–litván perszonálunió (Rzeczpospolita), Bohdan Hmelnyickij kozákjai, a moszkvai nagyfejedelem és az Oszmán Birodalom is felbukkant itt az évszázadok során, de az első, valóban tartós állam, a Nagy Katalin idején Novorosszijai Kormányzóság formájában megjelenő Oroszország volt. Az összes olyan várost, amelyekről ma naponta hallunk a hírekben, Herszont, Mariupolt, Odesszát, Donyecket, Dnyiprót és Mikolajivet mind-mind oroszok alapították a XVIII. század végén.
A régió az évszázadok során teljes egészében soha nem volt Ukrajna vagy korábban a Rusz része, egészen addig míg a második világháborút követően az ukrán tagköztársaság meg nem kapta mindenestül.
Érdekes adalék, de az 1917 és 1920 között hellyel-közzel működő önálló Ukrán Nemzeti Köztársaság sem formált igényt Új-Oroszország egyébként is nehezen definiálható teljes területére.
Arról ugyanakkor meg az oroszok igyekeznek megfeledkezni, hogy a XIX. századi összeírások is egyértelműen igazolják a terület ukrán (akkor „kis-orosz”) többségét, ráadásul az 1897-es nagy népszámlálás is egyértelmű ukrán anyanyelvi többséget talál nemcsak délen Herszonban, de jóval északabbra, a mai Dnyipróban is.
Novorosszija azonban nemcsak egy viharos történelmű, elmosódó határokkal bíró régió, hanem Oroszország egyik fontos geopolitikai projektje is volt(?), amely, hiába hiszik sokan, nem Majdan és a Krím után bukkant fel először a közbeszédben. A Szovjetunió szétesésének előestéjén, 1990 nyarán Odesszában már arról tárgyaltak helyi orosz politikusok, hogy egy ukrán föderatív állam keretében Novorosszijának autonóm státuszt kellene adni.
Az Odesszát, Mikolajivot, Herszont, Dnyiprót, Krímet és a Dnyesztermelléket is magában foglaló autonóm régió ötlete 1991-re önálló „új-orosz” állammá módosult.
Érdemes rákeresni az akkori nyilatkozatokra, mit ad isten, az ukrán állam oroszellenes, nacionalista politikája adja ehhez is az alapot.
Novorosszija 2014-ben kerül újra a címlapokra, a luhanszki és donyecki szeparatisták ugyanis ekkor kiáltották ki az „új-orosz” konföderációt, amelynek északnyugati határát egy Harkivot Odesszával összekötő vonal mentén képzelték el. Az egésznek (akkor) nem volt semmi realitása, de arra jó volt, hogy a válság után a Nyugat lenyelje Krímet és a Donbászt cserébe azért, hogy Putyin leveszi kezét az önjelölt államalapítókról.
A történtek fényében megmosolyogtató olvasni az akkori nyugati elemzéseket, amelyek Putyin vereségéről és várható bukásáról írtak, amiért letesz az orosz nép nagy álmáról, „Oroszország újraegyesítéséről”.
Mivel lassan kifogyunk a nekünk rendelt karakterszámból, így száraz tények közlése helyett, remélem, nem veszik rossznéven, minimális kutatómunkára buzdítanám az Olvasót. A cikk elolvasása után keressük meg a Google Maps-en az itt szereplő ukrán városokat, nézzük meg kicsit Ukrajna vízrajzát, különösen a Dnyeper és a Déli-Bug folyását. Futtassuk végig ujjunkat a főbb vasútvonalakon. És ha még mindig nem unjuk a háborút, olvasgassunk kicsit Besszarábia Budzsák nevű régiójáról.
Putyin és az orosz stratégák fejébe így sem fogunk belelátni, de biztosan közelebb kerülünk a megoldáshoz, mintha egyszerűen elfogadnánk, hogy az orosz elnök meghülyült.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/18-as számában.
