Trump számára az a kihívás, hogyan ne legyen Bush, és hogyan ne legyen Obama - interjú Robert C. Castel biztonságpolitikai elemzővel

Izrael és az Egyesült Államok február 28-án indított nagyszabású légioffenzívát Irán ellen. Milyen forgatókönyveket valószínűsít, mikor és milyen eredménnyel zárulhat a konfliktus?

Lehet, meglepő lesz, amit mondok, de a konfliktus vége egyetlen emberen múlik. Amikor Donald Trump úgy gondolja, hogy a katonai, politikai és biztonsági hasznot sikerült kiaknázni ebből a háborúból, és a konfliktus folytatásának nincs semmi értelme, akkor megjelenik a kamerák előtt, és azt fogja mondani, a történelemben ilyen nagy katonai győzelem még nem volt. Így lesz vége a háborúnak. Trump akaratán kívül nem látok semmilyen más korlátot, amely ennek a háborúnak határt szabhatna.

Adódik a kérdés, mi lehet az a cél, amelynek elérése után Trump azt mondja, hogy megáll, és véget vet a konfliktusnak?

Ha Irán bedobja a törölközőt, és garanciákat ad az Egyesült Államoknak és Izraelnek, hogy ami következik, az egy jobb béke, mint előtte volt. Az szerintem elvezethet a fegyvernyugváshoz. Ugyanakkor teljes joggal felmerül, milyen garanciákat tud adni Irán, amelyek eléggé hihetőek.

Reálisnak tartja, hogy a csapásokat követően megbukik az iráni rezsim? Kimondva-kimondatlanul ez a cél is megfogalmazódott, a konfliktus első óráiban a precíziós csapásokkal szó szerint lefejezték az iráni vezetést.

Ez egy olyan politikai cél, amit nem lehet garantálni. A katonai erő tud kreálni egy vákuumot, amelyet azután más tud kitölteni. El tudja pusztítani a meglévő hatalmat, de újabb tartalmat teremteni az így keletkezett vákuumba pusztán katonai erővel nem lehetséges. Ehhez szükség van belső folyamatokra, illetőleg olyan személyekre, csoportokra, akik képesek átvenni az ország irányítását. 

Elképzelhető, hogy szárazföldi offenzíva indulhat Irán ellen? Ez akár a belső folyamatokra is hatással lehet. Felmerült az is, hogy a kurd kisebbség amerikai támogatással frontot nyitna Észak-Iránban.

Attól függ, mit nevezünk szárazföldi offenzívának. Valószínűleg különleges műveleti alakulatok és hírszerzők már jóval a támadás megkezdése előtt is a terepen voltak.

Semmilyen modern technológia nem változtat azon, hogy az ember két kincstári szemgolyója többet ér a terepen, mint minden műhold, drón vagy szenzor. Ami a különböző kisebbségeket illeti, a kurd támadás már megkezdődött. Azt nem tudjuk, ténylegesen mekkora erőről van szó, de már önmagában a bejelentéssel sikerült megosztani Teherán figyelmét, hiszen a helyi lázadásokat nem hagyhatja figyelmen kívül a rezsim.

Ha jól értem, kiterjedt szárazföldi offenzíva lehetőségével nem számol?

Nem valószínű, de megjegyzem, sok mítosz kering azzal kapcsolatban, hogy Iránt eddig még soha nem foglalták el. Ez nem igaz, legutóbb a második világháborúban a britek és a szovjetek szállták meg az országot. Úgy gondolom, Irán megszállása lehetséges, de egy ilyen művelet ár-érték aránya nem tűnik kifizetődőnek. Colin Powell (amerikai külügyminiszter, az 1990–1991-es sikeres öbölháború idején – a szerk. megj.) mondta annak idején Irak kapcsán, ha eltöröd, a tiéd.

Ha már az iraki példát említette: a nyugati beavatkozás után Irak tartósan káoszba süllyedt. Nem fenyeget ugyanez a veszély Irán esetében?

Úgy gondolom, Donald Trumpnak két sorompó között kell manővereznie. Az egyik Obama hülye egyezménye, a másik Bush hülye háborúja. Trump számára az a kihívás, hogyan ne legyen Bush, és hogyan ne legyen Obama. Meg kell találnia az arany középutat a kettő között.

Lehet tudni, hogy ténylegesen ki, vagy kik irányítják most Iránt?

A szakértők körében komoly vita van azzal kapcsolatban, létezik-e egyáltalán jelenleg koherens iráni vezetés. Az egyik tanulság, amit Irán levont a júniusi háborúból, a katonai-politikai vezetés decentralizálása – ez a mozaik-doktrína. A katonai körzeteknek megvannak a kijelölt feladatai, amiket központi vezetés nélkül is végrehajtanak.

Tudjuk, hogy Hámeneit korábbi tanácsosa, Ali Laridzsáni követte a legfelsőbb vezető pozíciójában. A háború viszont megmutatta, hogy az iráni vezetés olyan, mint József Attilánál a mosónők, korán halnak. Emiatt nem lehetünk biztosak abban, kik állnak a kormányrúdnál. A létesítményt, amelyben a legfelsőbb vezető megválasztására jogosult testület összeült, az izraeli légierő lebombázta.

Arról érkeztek hírek, hogy Hámenei fia, Modzstaba lett az új ajatollah. Úgy gondolom, a hatalom a bársonykabátos, lakkpapucsos bácsikáktól egyre inkább az egyenruhásokhoz kerül át.

Még a február 28-i támadás előtt komoly kormányellenes megmozdulásokról érkeztek hírek Iránból. Mutatkoznak-e jelek arra, hogy az országot ért csapások megerősítették az ellenzék pozícióit?

Egyelőre Trump elnök arra szólította fel az irániakat, amíg a támadások zajlanak, maradjanak otthon. Izrael a légitámadások újabb hullámával láthatóan az iráni erőszakszervezetek bázisait veszi célba, hogy megbénítsák a rezsim elnyomó apparátusait. Ha a szövetségesek úgy értékelik, ezek a támadások elérték a kritikus tömeget, akkor jöhet el az idő arra, hogy felszólítsák az iráni népet, vonuljanak ki az utcákra. A kérdés az, sikerül-e majd mobilizálni az irániakat a rezsim ellen.

Sokan találgatták, miért vette célba a konfliktus első napjaiban Irán a szomszédos államokat, ahelyett, hogy Izraelre koncentrálta volna a csapásmérő képességeit. Mi lehetett ezzel Teherán célja?

Clausewitzre visszautalva, az iráni konfliktusra is igaz, a katonai cselekedetek értékét a politikai hasznuk adja. Irán teljesen tisztában van azzal, hogy katonai nyomásgyakorlással Izraelt és az Egyesült Államokat nem tudja leállítani. Tehát olyan nyomáspontokat kell keresnie, amelyekkel áttételesen az Egyesült Államokra is hatást fejt ki. Ha az Öböl-menti államok és Európa elég hangosan kiabálnak, akkor az Egyesült Államok talán meghallja, és leállítja a háborút.

A célba vett országok pedig már semmi olyat nem tudnak Irán ellen bevetni, amit ne tudna az Egyesült Államok vagy Izrael. Tehát Irán szempontjából a támadásokkal az okozott kár igen alacsony a remélt politikai haszonhoz képest. Teherán részéről láthattunk egy másik ellenlépést is. Azzal számolnak, hogy a Hormuzi-szoros lezárása, az energiapiaci válság rákényszerítheti Trumpot, hogy politikai döntést hozva leállítsa a háborút.

A konfliktus első napjaiban arról érkeztek hírek, hogy az iráni flotta nagy része megsemmisült. Ennek ellenére is képes lehet blokkolni a perzsa állam a Hormuzi-szorost?

A Hormuzi-szoros a világ egyik legfontosabb energiafolyosója. Mekkora fenyegetést jelent a világgazdaság működésére az iráni blokád?

A közel-keleti „benzinkút” az egész világot ellátja, de a legfőbb veszélyt nem a Hormuzi-szoros lezárásában, hanem az olajlétesítmények és az infrastruktúra, például a kikötők pusztításában látom. Az olajterminálokat újjáépíteni hónapok, talán évek munkája. Minél inkább elhúzódik a háború, ez az infrastruktúra annál nagyobb károkat szenvedhet, és nemcsak Iránban, hanem az Öböl-menti arab államokban is.

Az iráni konfliktus elterelte a figyelmet az ukrajnai háborúról. Mennyire megalapozott vélekedés, hogy a perzsa állam elleni háború Moszkva pozícióját erősíti Kijevvel szemben?

Az Irán elleni háborúval láthatóvá vált a drámai különbség Oroszország és az Egyesült Államok katonai ereje között. Irán összehasonlíthatatlanul erősebb ország, mint Ukrajna volt a háború kitörésekor. Mégis az Egyesült Államok és Izrael elsöprő sikereket ért el, míg Oroszország már évek óta nyűglődik. Ugyanakkor az is igaz, hogy az iráni háború egyértelműen Oroszország malmára hajtja a vizet, és megnehezíti Ukrajna helyzetét, elsősorban a politikai figyelem elfordulása miatt.

Január vége óta nem érkezik kőolaj a Barátság vezetéken. Amit elmondott, abból az is következik, hogy Ukrajnára növekedni fog a nyomás az Európai Unió részéről, hogy újraindítsa a szállításokat?

Ez igen könnyen bekövetkezhet. Ukrajna abban a pozícióban van, hogy a kitettsége a szövetségesei felé még inkább megnövekedett. Ha Ukrajna nem kapja meg a légvédelmi eszközöket, és az orosz légierő elszabadul, azt fogjuk látni, ami Iránban történik. Ezeket a légvédelmi eszközöket jelenleg elszívja az iráni háború, és ha az örvény elmélyül, annál több vevő jelentkezik majd a piacon.

Említette, hogy belpolitikai okokból Donald Trump számára az iráni háború győztes lezárása a legfontosabb. Vagyis az ukrajnai háború gyors befejezésében kár reménykedni?

Nem látok olyan okokat, amelyek rákényszerítenék Oroszországot, hogy gyorsan befejezze a háborút. Pontosan az ellenkezője történik. Nem gondolom, hogy Trump arra törekszik, hogy minél előbb lezárja az iráni háborút, ő azt célozza, hogy győztesen kerüljön ki a konfliktusból. Minden épeszű ember számára egyetlen kilépési stratégia van egy háborúból, a győzelem.

A kilépési stratégia, mint kifejezés a defetisták evangéliuma. Van győzelem és van vereség, minden más posztmodern kitaláció. Az utóbbi húsz-harminc évben a politikai vezetők körében nem volt divat a józan ész, de ez nem változtat a valóságon: vagy megnyersz egy háborút, vagy elveszítesz.

Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával a legforróbb válsággócok közé sorolta a Közel-Keletet is, azon konfliktusok közé sorolva, amelyből világméretű háború robbanhat ki. A jelenlegi iráni konfliktusban benne van-e az eszkaláció veszélye?

Nem gondolom. Ennek a konfliktusnak az egyik nagy tanulsága, amit a török külügyminiszter fogalmazott meg: ha nincsenek meg a képességeid, amelyeket most az Egyesült Államoktól és Izraeltől látunk, ne kezdj el háborúzni.

A másik geopolitikai kulcsszereplő, Kína számára milyen figyelmeztető jelekkel jár az iráni háború?

Kína arról győződhetett meg, hogy a légvédelmi rendszerei nem működnek – legalábbis azok, amelyeket átadott Iránnak. Úgy gondolom, látva az Egyesült Államok nyomasztó konvencionális fölényét Iránnal szemben, Kínában elgondolkodnak azon, ha van egy verseny a minőség és a mennyiség között, úgy tűnik, a minőség remek dolog, amennyiben nagyon sok van belőle.

CV:

Robert C. Castel (1970, Arad) izraeli biztonságpolitikai szakértő. Fő kutatási területe a katonai innováció, az aszimmetrikus hadviselés és a geopolitika. A magyar nyelvű médiában az orosz–ukrán háború 2022-es eszkalációja után vált széles körben ismertté.

Megjelent a Magyar7 2026/11.számában.