Törököt fogtak – nem enged

Ahogy öt éve Magyarország, most Görögország kísérli meg feltartóztatni saját határainál a közel-keleti bevándorlók áradatát. Csakhogy amíg Magyarországot akkoriban számos bírálat érte a déli határainak megerősítése miatt, a görög kormány erőfeszítéseit az Európai Unió is támogatja.

Az Oszmán Birodalom romjain megszülető Török Köztársaság önmagát laikus nemzetállamként határozta meg. A Musztafa Kemal által megalapozott rendszer nyugati mintára modernizálta az országot, hosszú ideig partvonalra szorítva a politikai iszlamizmust. A legnagyobb változtatást a kemali örökségen Recep Tayyip Erdoğan elnök hajtotta végre a korábban meghatározó erejű hadsereg politikai befolyásának korlátozásával, s ezáltal a hatalom koncentrálásával.

Ami Erdoğan politikájában is a folyamatosságot jelzi, az a török nemzetállami felfogás, a regionális nagyhatalmi ambíciók továbbélése, sőt fokozódása.

A kemali Törökország a húszas évek függetlenségi háborúiban kiűzte területéről a görögöket, s az őket támogató nagyhatalmak csapatait. Az első világháborúban vesztes államok közül egyedül Törökország tudta elérni a győztes hatalmak által diktált határok revízióját: az 1923-as lausanne-i béke a török etnikum döntő többségét az ország határain belül hagyta. Sőt 1939-ben Törökország visszakapta az alexandrettai szandzsákot, amely közvetlenül határos Szíria Idlib tartományával, ahol a jelenlegi válság kicsúcsosodott. Megjegyzést érdemel, hogy a Népszövetség döntésének előkészítésében nagy szerepe volt a kitűnő magyar földrajztudósnak, későbbi miniszterelnöknek, Teleki Pál grófnak.

A török nemzetállam-építés megkövetelte, hogy az első világháborúban az oszmán kormányzat által a megbízhatatlannak tartott örményekkel szemben elkövetett népirtást Ankara kormányoktól függetlenül máig tagadja, mint ahogy erős kézzel nyomták el a délkeleti országrészben élő kurdok akár leghalványabb törekvését is saját nemzeti önazonosságuk megélésére. A török külpolitika elsődleges célja, hogy a térségben ne jöhessen létre olyan kurd államkezdemény, amely potenciálisan fenyegethetné Törökország területi épségét. Szaddam Husszein rendszerének bukása után Irak északi területein már kialakult egy kurd autonómia, majd a 2011-től polgárháborúba süllyedt Szíriában is létrejött egy kurd önigazgatású terület. Ráadásul a kurd önvédelmi erők fontos bázisát adták az Iszlám Állam elleni harcnak – az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi koalíció támogatását élvezve.

Törökország a szír polgárháborúban kezdettől az Aszad-rezsim elleni felkelőket támogatta, ugyanakkor fő céljának azt tartotta, hogy a török határoktól lehetőleg minél távolabbra kerüljenek a kurd fegyveres egységek.

Az orosz beavatkozás lényegében eldöntötte a szíriai polgárháborút: Aszad elnök megőrizhette a hatalmát, az Iszlám Államot legyőzték, az ellenzéki erők visszaszorultak az északnyugati Idlib tartományba. Miután tavaly ősszel az Amerikai Egyesült Államok Szíriában tulajdonképpen feladta a hadállásait, ezzel cserben hagyva korábbi kurd szövetségeseit is, a térségben hatalmi vákuum keletkezett, amit Törökország habozás nélkül kihasznált, vállalva akár az Oroszországgal szembeni nyílt konfliktust is.

Zsaroló potenciál

Törökország a hidegháború idején a NATO fontos láncszeme volt, az új évezredben azonban egyre inkább kihűltek a török–amerikai kapcsolatok.

A 2016-os puccs idején Erdoğan ellenzéke mögött már egyenesen az amerikai szolgálatokat sejtette, s az országát sújtó pénzügyi válság előidézésével is az első számú globális nagyhatalmat vádolta meg. Ez idő alatt a török–orosz kapcsolatok is hullámzóan alakultak: többször is éles konfliktusba kerültek, de érdekeik nemegyszer mégis közelebb hozták egymáshoz a két hatalmat.

Hasonlóan ellentmondásos Törökország és az Európai Unió kapcsolata. Ankara tagjelöltként már megalázóan hosszú ideje előszobázik: az unió a nyolcvanmilliós iszlám Törökországot se kiköpni, se lenyelni nem tudja igazán. A 2015-ös menekültválság kapóra jött Erdoğannak, hogy – értelmezése szerint – az uniós diplomaták végre egyenrangú partnerként tekintsenek rá. A migrációs áradat azt követően állt meg, hogy Ankara feltartóztatta az Európába tartó közel-keleti bevándorlók tömegeit. Ez persze súlyos eurómillióiba került az Európai Uniónak, leginkább a pénzcsapok fölött őrködő Németországnak.

A Merkel–Erdoğan paktum lélegzethez juttatta Európát, de a zsaroló potenciált a törökök kezében hagyta.

A múlt év őszén már úgy tűnt, közel van a befejezéséhez a szíriai polgárháború. A kormánycsapatok az utolsó ellenzéki tűzfészkek leverésére készültek, amikor Ankara komolyabb katonai erőt mozgósítva avatkozott bele a küzdelembe. A törökök tulajdonképpen elérték elsődleges céljukat, visszaszorítva a kurd fegyveres erőket a határaikról – Ankarának azonban az általuk követelt biztonsági zónát illetően ennél jóval átfogóbb elképzelései vannak. Bár a törökök ezt tagadják, a lépéseik világosan mutatják: céljuk a határaiktól délre eső területek etnikai összetételének megváltoztatása.

A jelenleg Törökországban tartózkodó többmilliónyi szíriai menekült letelepítésével a kurd etnikumot könnyedén fellazíthatnák a térségben, a kurd államiság megteremtését ezzel tovább odázhatnák.

A török elnök hatalmi játszmáját, miután Idlib tartomány birtoklásáért nyílt konfliktust vállalt a szír kormánycsapatokat támogató Moszkvával, NATO-szövetségesei sem támogatják egyértelműen. Ezzel magyarázható, hogy Erdoğan, felrúgva a Merkellel kötött alkut, megindította a bevándorlók tömegeit a görög határok irányába.

A helyzet megoldása nem ígérkezik könnyűnek, mert bár az Európai Unió ezúttal a 2015-ös álláspontjával ellentétben a görög kormányt támogatja a külső határok védelmében, kérdéses, milyen diplomáciai alkut tud kötni Ankarával. Az nyilvánvaló, hogy a görög–török határon kialakult, ostromállapotra emlékeztető helyzet mielőbbi megoldást kíván, de az igazi kérdés: miképpen kerülhető el a szíriai helyzet eszkalációja?

Ankarának úgy tűnik, jelenleg elég jó lapjai vannak, hogy a konfliktusból relatíve győztesként jöjjön ki, de Erdoğant óvatosságra kell intse az ország gazdaságának sebezhetősége.

Megjelent a Magyar7 2020/11. számában.