Sorra buknak el a Brexit utáni miniszterelnökök az Egyesült Királyságban

2016. június 23-án a brit választók 51,9 százaléka szavazott az Európai Unió elhagyása mellett. Bár a Brexit támogatói akkor történelmi korrekcióként beszéltek a döntéssel kapcsolatban, az ország már a referendum másnapján szembesült azzal, hogy a kilépés politikai bizonytalanságok sorát indította el az Egyesült Királyságban.

Annak ellenére ugyanis, hogy a kampány központi ígérete az volt, hogy az ország visszaveszi az ellenőrzést törvényei, határai és pénze fölött, a népszavazás eredménye súlyos politikai következményekkel járt: elsőként az akkori miniszterelnök, David Cameron – aki a népszavazást eredetileg a Konzervatív Párt Európa politikai megosztottságának lezárására szánta – mondott le a referendum másnapján, az egyre fokozódó feszültség és ellentmondás pedig utóda, Theresa May miniszterelnöksége alatt is tovább folytatódott.

May a „Brexit means Brexit” jelszóval próbálta egyszerre elfogadni a népszavazás eredményét és megőrizni a gazdasági racionalitás egy részét, csakhogy annak következményei hamar rányomták a bélyegüket az ország teljesítményére. A kilépés híveinek egy része ugyanis teljes szakítást akart az uniós intézményekkel, az egységes piaccal és a vámunióval, míg a gazdasági szereplők jelentős része minél kevesebb kereskedelmi súrlódást szeretett volna.

A kormány rövid idő alatt azonban azzal szembesült, hogy ha az ország elhagyja az egységes piacot és a vámuniót, azzal komoly kereskedelmi akadályok keletkeznek, a munkaerő szabad mozgásának korlátozásával és határellenőrzés szigorításával pedig jelentős munkaerőhiány léphet fel számos ágazatban. May emiatt már a regnálása elején komoly ellentmondásba került, ami miatt 2017-ben előrehozott választással próbált erősebb felhatalmazást szerezni. Ez végül bár ideiglenesen megmentette őt a bukástól, 2019-ben viszont így is távozni kényszerült a miniszterelnöki székből.

Az Európai Unióból történő formális és teljes kilépést így végül az azt már korábban is támogató Boris Johnson vitte végig, aki a „Get Brexit Done” üzenettel foglalta el a miniszterelnöki széket 2019-ben. A sokak által “brit Trumpként” emlegetett politikus végül 2020. január 31-én vezette ki hivatalosan is az Egyesült Királyságot az EU-ból, 2021 januárjától pedig új EU–brit kereskedelmi megállapodás lépett életbe az országban.

Az új kereskedelmi szabályok azonban hamar vámeljárásokat, adminisztratív terheket, egészségügyi és növényegészségügyi ellenőrzéseket, hajózási és halászati szabályozási vitákat, valamint eredetigazolási szabályokat és ellátási láncokat érintő bizonytalanságot hozott az országnak. Ehhez bár a nagyvállalatok egy része alkalmazkodni tudott, sok kis- és középvállalkozás számára az európai piac elérése drágábbá, lassabbá és bonyolultabbá vált. Mindez különösen az élelmiszeripart, a mezőgazdaságot, a halászatot és az áruexportra építő cégeket érintette rosszul, amik hamar szembesültek vele, hogy az új kereskedelmi rendszer egyáltalán nem pótolja az EU-val fennálló kapcsolat meggyengüléséből fakadó veszteségeket.

Bár Johnson bukását végül ennek ellenére közvetlenül nem a Brexit, hanem sokkal inkább a hozzá köthető botrányok sorozata okozta, az azzal kapcsolatos politikai hangulat közvetett módon mégis jelentősen hozzájárult a miniszterelnök idő előtti távozásához.

Az őt követő Liz Truss kormányzása pedig még látványosabbra és minden korábbinál rövidebbre sikerült. Truss ugyanis mindössze 45 napig volt hivatalban, rövid miniszterelnöksége alatt pedig kisebb gazdasági válság alakult ki az Egyesült Királyságban. A politikus radikális adócsökkentésekkel, deregulációval és gyors növekedési fordulattal próbálta bizonyítani, hogy az Európai Unión kívüli Egyesült Királyság önállóbb és bátrabb gazdaságpolitikát folytat, a lépésre azonban a font hamar gyengülni kezdett, végül pedig a Bank of Englandnek is be kellett avatkoznia a pénzügyi stabilitás védelme érdekében.

Az őt követő Rishi Sunak elsődleges feladata így az volt, hogy a Truss-kormány bukása után helyreállítsa a brit gazdaságpolitika hitelességét. Sunak ennek érdekében már a kezdetektől jóval higgadtabb, technokratább stílust képviselt, és igyekezett visszaterelni a kormányzást a kiszámíthatóság irányába. A politikusnak azonban már egy kimerült Konzervatív Pártot kellett irányítania, amit a választók egyre inkább a nehezebb megélhetéssel, az egészségügyi rendszer túlterheltségével, a magas lakhatási költségekkel, a magasabb inflációval és a Brexit utáni gazdasági bizonytalansággal kapcsoltak össze. Sunak bár ennek ellenére hosszú idő után az első olyan miniszterelnöke volt az országnak, aki egy választási vereséget követően távozott, a 2024-ben végül ő is áldozatául esett a Brexit utáni konzervatív politikai korszak kifulladásának.

Keir Starmer hatalomra kerülése és a Munkáspárt 2024-es győzelme így komoly fordulatot ígért. Starmer ugyanis azt ígérte, hogy a konzervatív évek politikai káosza után visszahozza a stabilitást és a szakpolitikai döntéseken alapuló kormányzást a brit parlamentbe. A választási győzelem után azonban hamar kiderült, hogy a brit válság nem egyszerűen pártpolitikai természetű. Starmer ugyan más stílust képviselt, mint Johnson vagy Truss, de rövid idő alatt hasonló problémákkal szembesült, mint az elődei. Az országot továbbra is a gyenge növekedés, magas államadósság és szűk költségvetési mozgástér jellemezte, amikre a választók továbbra is gyors javulást vártak a kormánytól. A politikus, bár sokáig – viszonylag ügyesen – igyekezett megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mindössze két év alatt képtelen volt olyan látható változást véghezvinni, ami egyöntetűen elnyerte volna a választók tetszését.

Starmer végül Brexit-népszavazás tizedik évfordulójának előestéjén bejelentette a lemondását, ami a szimbolikája mellett, így az egész brit politikai rendszer válságának újabb állomása lett. Az elmúlt tíz év eseményei ugyanis arra utalnak, hogy a brit politika mára nem egyszerűen vezetői, hanem szerkezeti válságba került. Az ezalatt az idő alatt “elfogyasztott” hat miniszterelnök azt jelzi, hogy a Brexit olyan tartós gazdasági és politikai kényszerpályát hozott létre az országban, amelyben a kormányok egyszerre próbálták meg sikertelenül védeni a kilépés ígéretét és kezelni annak egyre látványosabb költségeit.

Bár a Brexit hívei ennek ellenére továbbra is arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Királyság visszanyerte a jogalkotási és kereskedelempolitikai önállóságát, az elmúlt évtized mérlege alapján egyre nehezebb azt állítani, hogy mindez gazdaságilag, politikailag és társadalmilag is megérte az országnak. A brit közvélemény jelentős része pedig ma már inkább csalódott a kilépésben, miközben a teljes visszatérés az Európai Unióba továbbra sem tűnik közeli politikai realitásnak. A következő brit miniszterelnöknek így valószínűleg arra is választ kell majd adnia, hogy hogyan lehet csökkenteni a Brexit gazdasági költségeit anélkül, hogy az újabb politikai és gazdasági válságot eredményezne az országban. Enélkül ugyanis könnyen lehet, hogy a Brexit tizedik évfordulója csupán egy hosszabb válság állomásaként marad majd meg a köztudatban.