Putyin számára nem maradt más csak a bukás? Szakértőt kérdeztünk, mi az esélye egy orosz palotaforradalomnak

Miután az orosz elnök korai halálát jósoló írások rosszabbul öregednek, mint maga Vlagyimir Putyin, a fősodor most irányt váltott. A Kreml fura urának különféle nyavajáit és pixeles Youtube-videók alapján felállított kórismérveit felváltották az elnök politikai bukását jövendölő diagnózisok.

Putyint hol a háborús keményvonalasok, a nagyorosz radikális fantaszták puccsolják meg, hol Nyugattal szoros üzleti kapcsolatban álló, szankcióktól szenvedő oligarchák, ha meg egyik sem, hát a jövő évi elnökválasztásokon biztosan kikap.

Foglalkoztunk már korábban azzal, jó-e nekünk, ha az orosz központi hatalom szétesik. Talán nem csak a megrögzött nyugat- és ukránbarátok, de a kérdést árnyaltabban kezelők egy része is csípőből rávágná, igen, egy kétségtelenül Putyin által kirobbantott háború véget is érne Putyin bukásával. Nos, a helyzet nem ennyire egyszerű. A történelem, az orosz történelem meg különösen, gyűlöli a vákuumot.

Semmi garancia nincs arra, hogy az aktuális orosz elnök helyébe nyugatbarát figura lép.

Hatezer nukleáris robbanófej országában pedig nagyon óvatosan kívánhatjuk csak a földindulásszerű átrendeződést, ugyanis fogalmunk sincs, a végén a halom tetején vagy az alatt találjuk-e magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy bármiféle érdekünk fűződne az orosz elnök hatalmon maradásához, pusztán arról van szó, Putyin eltűnése önmagában nem oldana meg semmit.

Egy kompromisszumképtelen ukrán vagy amerikai vezetés éppúgy a háború befejezése ellen hat, mint a Kreml éppen uralkodó irányvonala.

Annyiban persze a Putyin politikai bukását váróknak mindenképp igazuk van, hogy az utóbbi időben egyre erősödő kritika éri az orosz katonai vezetést. Hol a csecsen fővezér, Ramzan Kadirov, hol a Wagner-csoport feje, Jevgenyi Prigozsin kritizálja… De kit is? Ezt a distinkciót ugyanis nem spórolhatjuk meg! Sem Kadirov, sem Prigozsin, de még a legvérbőbb orosz milbloggerek sem nagyon bírálták soha magát a nagyfőnököt. A kivételek száma egy kezünkön elfér. Putyint legfeljebb külföldre menekült ellenzéki politikusok merték nyíltan támadni, a hazai kritikák minden esetben a hadsereget érték. Hogy aztán mindez dühíti-e az orosz elnököt, vagy épp ellenkezőleg, Putyin még bátorítja is ezeket, már más kérdés.

Elképzelhető, hogy az orosz elnök arra játszik, ha Valerij Geraszimov vezérkari főnök, Szergej Sojgu védelmi miniszter, vagy valaki más viszi el a balhét az ukrajnai kudarcokért, őt elkerülik majd a kritikák.

Ez eddig nagyjából be is jött Putyinnak, egy érdekes kivételt, Igor Girkin (Sztrelkov) korábbi FSZB-tisztet, leszámítva. Girkinnek állítólag kulcsszerepe volt a 2014-es donbászi események megszervezésében, de az utóbbi időben mint milblogger vált ismertté. Nem csak az orosz reguláris hadsereg vezetését, de Prigozsint, sőt legutóbb, fejétől bűzlő halat emlegetve, Vlagyimir Putyint is kritizálta. Hogy aztán Girkin valóban önjáró vagy szelepként működik csak a Putyin-rendszer számára, majd kiderül. Ha túléli a háborút, akkor valószínűleg az utóbbi…

– mondta el kérdésünkre Kosztur András, a XXI. Század vezető elemzője, aki szerint nem túl valószínű, hogy a közeljövőben bármelyik oldal is megkísérelni megbuktatni az orosz elnököt. Az viszont kétségtelen, teszi hozzá, hogy az orosz belpolitikában széles és mély törésvonalak húzódnak. Ahogy Kosztur hangsúlyozta, számos, egymástól kisebb-nagyobb távolságra álló párt, kör vagy mozgalom működik, de a megértés kedvéért érdemes le- és egy kicsit talán túl is egyszerűsíteni a helyzetet.

Az egyik oldalon áll az „új elit”, a rendszerváltás és a kilencvenes évek nyertesei, a rendszerliberális oligarchák.

Ők egyértelműen érdekeltek az európai gazdasági kapcsolatok fenntartásában, a vagyonuk nagy része is kint ragadt. Nem akarnak konfrontálódni a Nyugattal, legfeljebb rivalizálni. Általában békepártként emlegetik őket, vagy ahogy az ellenoldal teszi, vereségpártként.

A másik oldalon viszont ott vannak a régi idők dicsőséget, az orosz nagyhatalmi álmokat gyászoló keményvonalasok – magyarázza a szakember.

Ők elsősorban azt nehezményezik, hogy az ellenoldali oligarchák nagy része az elmúlt évtizedekben külföldre mentette a vagyonát, cserben hagyva ezzel az orosz államot.

Előfordulhatott volna, hogy Vlagyimir Putyin a két érdekcsoport közti légüres térben találja magát, csakhogy az orosz elnök befolyása még mindig olyan nagy mindkét táboron belül, hogy erre nem volt esély. Putyin az ezredfordulótól folyamatosan azon dolgozott, hogy a két tábor közti ellentéteket kezelje – magyarázza Kosztur. A politikai babérokra törő oligarchákkal szép fokozatosan leszámolt, a többiek pedig megértették, nyugalmuk biztosítva van, amíg nem akarják a gazdasági erejüket politikai tőkére váltani.

Amint kiemelkedett volna valaki a tömegből, Putyin lekaszálta. Hodorkovszkijt börtönbe zárták, Berezovszkijnak emigrálnia kellett, vagy ott van Roman Abramovics, aki belátta, jobb, ha önként távozik Oroszországból.

Ezzel párhuzamosan persze az elmúlt évtizedekben kialakult egy rendszerhű oligarcharéteg is, aki már nem a rendszerváltás káoszának köszönhették a felemelkedésüket, hanem Putyinnak.

Mindeközben az orosz elnöknek az elmúlt években sikerült maga mellé állítania a „nacionalista”, birodalmi álmokat dédelgető figurákat is, elsősorban a Krím 2014-es visszaszerzésével. Ők korában igen élés kritikákat fogalmaztak meg a regnáló vezetéssel kapcsolatban, de csak az orosz-ukrán háború kudarcaival erősödtek fel újra ezek a hangok.

- emelte ki Kosztur, hozzátéve, a háborúpárt jobban tart a Nyugattól, inkább kitartanak Putyin mellett, minthogy egy orosz vereséget kockáztassanak. A rendszerliberálisok is saját jól felfogott érdekeik miatt tartanak ki Putyin oldalán, azzal a különbséggel, ők leginkább politikai befolyásukat és gazdasági lehetőségeiket féltik.

Arra a kérdésünkre, milyen Vlagyimir Putyin megítélése a szavazók körében, Kosztur azt válaszolja, jobb híján csak a rendelkezésre álló felmérésekből lehet kiindulni. Hogy most ezeknek hitel adunk-e vagy sem, részben ízlés dolga – jegyzi meg, de annyit mindenképp érdemes kiemelni, hogy a Kreml által idegen ügynökségnek nyilvánított, Nyugaton is függetlenként kezelt Levada intézet is 70-80%-os támogatottságot mér Putyinnak.

Jövőre elnökválasztást tartanak Oroszországban, de Kosztur szerint egy évvel a választások előtt (elvileg 2024. március 17-én, azaz napra pontosan egy év múlva kerül sor az elnökválasztásra – a szerk. megj.) még nem jelentkezett érdemi kihívó. A Kremlben működő erőterek persze ütköznek egymással, de a nyilvánosság ebből keveset érzékel.

Egyelőre nem tűnik valószínűnek Putyin népszerűségének bezuhanása, más kérdés persze, ha Oroszország csúfos kudarcot szenved az ukrajnai háborúban. Az mindent felülírna, de jelen állás szerint nem kínálkozik érdemi alternatíva, már csak azért sem, mert egy háborús összeomlás nem csak Putyint, de minden más, „felszínen lévő” politikust is magával rántana – érvel a szakember.

A kilencvenes évek óta úgy-ahogy felszínen lévő kommunista párt, Gennagyij Zjuganovval kevés ehhez. Szergej Mironov, az Igazságos Oroszország vezető embere pedig Putyin korábbi bizalmasa, egy „kormánypárti ellenzéki”. Nagyon valószínűtlen, hogy kihívóként lépne fel. A Liberális Demokratákat érdemes még kiemelni, mondja Kosztur, már csak azért is, mert nevük ellenére tulajdonképpen ők az orosz politika radikális, keményvonalas nacionalistái. Ismert figurájuk Vlagyimir Zsirinovszkij tavaly meghalt COVID-ban, helyére, legalábbis egyelőre, nem sikerült fajsúlyos figurát találni.

A nyugati sajtó mostanában egyre többet cikkez a Wagner-csoport vezetője és az orosz elnök között fennálló konfliktusról. Kosztur szerint ez részben tudatos is, hiszen a védelmi minisztérium és a Wagner közötti ellentét kétségtelenül valódi, a Nyugat számára pedig kapóra jön, ha kiéleződik a két érdekcsoport közötti konfliktus. Az pedig csak hab a tortán, ha sikerül még Putyin elnököt is belekeverni. Nem véletlen, hogy a nyugati fősodorban ezek a sztorik egy Putyin és Prigozsin közötti konfliktusként kereteződnek – magyarázza Kosztur, hozzátéve, az elnök és a zsoldosvezér közti ellentét nem nélkülöz minden alapot, de a helyzet messze nem annyira kiélezett, mint amennyire a mainstream-ben láttatni igyekeznek.

- mondja Kosztur.