Nyaklóval vagy nyakló nélkül
Ez a hír sem rengette meg a világsajtót, pedig egy alapvetően fontos jelenségre utal. Olvasom ugyanis, hogy a svájciak népszavazást készülnek tartani arról, mekkora népességet képes eltartani Svájc. Az a hegyes-völgyes festői ország, amelyet egész pontosan Svájci (vagy Helvét) Konföderációnak neveznek.
A világ legfejlettebb országai közé tartozó alpesi országnak jelenleg mintegy 9,1 millió lakosa van. Az állam népsűrűsége 227 fő/km2. Összehasonlításban ez a szám a magyarországinak vagy a szlovákiainak körülbelül a duplája. (Csak érdekességképpen: Japán népsűrűsége például 338, míg Mongóliáé 2, Kanadáé pedig 4.) Ráadásul a rengeteg hegy miatt a svájci népességi arány növekedése igencsak behatárolt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a többségében franciák, németek, olaszok (és hivatalos nyelvvel elismert rétoromán kisebbség) alkotta lakosság csaknem 27 százaléka nem svájci, a derék helvétek nem véletlenül estek gondolkodóba, meddig terjeszkedhetnek. Ehhez járul még az a sokatmondó tény, hogy a svájci lakosságnövekedés aránya az elmúlt tíz évben jóval meghaladta az Európai Unió átlagát.
A fenti példa csak azért elgondolkodtató, mert más európai társadalmak talán bele sem gondolnak, hogy jó lenne felmérni, mennyi embert képes eltartani az a terület, amelyet laknak, és hol az a határ, amely elviselhetővé teszi a bizonyos számú ember együttélését, anélkül, hogy társadalmi feszültség alakuljon ki.
Aktualizálva a dolgot: ideje kiszámolni, mennyi bevándorlót képes eltartani egy-egy ország őslakossága, ha a migránsok zöme nem az üldöztetés miatt érkezik, és esze ágában sincs dolgozni, és a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy a jóléti állam emlőit rángassa.
Most tessék megkapaszkodni! A svájciak nem a népszaporulat szabályozásában látják a megoldást (mint a liberálbolsevik világmegváltók szeretnék, alanyi jogként hirdetve az abortuszt), hanem a migráció kezelésében. A kezdeményezés elsősorban a bevándorlást korlátozná, nem a születésszámot.
A tervezet szerint 9,5 millió fő felett már szigorodnának a belépési feltételek, 10 milliónál pedig további intézkedések lépnének életbe.
Ha ezek sem állítanák meg a növekedést, Svájc akár fel is mondhatná az EU-val kötött szabad munkaerő-vándorlásról szóló megállapodást. A javaslat erős társadalmi támogatottsággal bír: egy tavaly decemberi felmérés szerint a választók fele támogatná a szabályozást, életkortól függetlenül. A svájci lakosság szerint a túl gyors népességnövekedés túlterheli a közlekedést, az egészségügyet és a lakáspiacot, valamint (ettől visítanak a liberális újmarxisták) veszélyezteti a svájci életminőséget és a kulturális identitást.
Azon természetesen senki sem lepődik meg, hogy a nagy multinacionális cégek – és az uszályukban uszikáló kormányok – határozottan ellenzik ezt az elképzelést. A nagyvállalatok azzal riogatnak, hogy a svájci gazdaság nagymértékben támaszkodik a külföldi munkaerőre, és a korlátozások veszélybe sodornák az EU-hoz fűződő kereskedelmi kapcsolatokat. Az Európai Unió jelenleg Svájc legnagyobb exportpiaca, a kivitel mintegy fele ide irányul.
Svájc ugyanakkor nagyon óvatos a nemzetközi integrációval szemben: csak 2002-ben csatlakozott az ENSZ-hez, és továbbra sem tagja az Európai Uniónak. A bevándorlás kérdése korábban is több népszavazást eredményezett.
A kormány 2024-ben új megállapodást kötött az EU-val, amely fenntartaná a szabad mozgást, de erről is népszavazás dönt majd. Így a lakossági plafonról szóló kezdeményezés nemcsak demográfiai, hanem gazdasági és geopolitikai kérdéssé is vált Svájcban.
Ehhez képest csupán egy országhatárt kell átlépni, hogy lássuk, milyen ordító különbség van a kérdés kezelésében Nyugat-Európában. Hogyan csapódik le a népesség alakulása, az életminőség és a kulturális identitás kérdése például a Svájccal szomszédos Ausztriában? Az osztrák főváros közoktatásában tanuló diákoknak több mint 40 (!) százaléka muszlim vallású, és az iskolakezdő gyerekek több mint fele olyan gyengén beszél németül, hogy nem képes követni a tanítást. És hogyan áll a kérdéshez egy „felelős” politikus, mondjuk Bécs polgármestere?
Michael Ludwig, aki nem mellesleg szociáldemokrata (s ez minden jelzőnél ékesebben beszél), nemrég arról nyilatkozott a Krone Zeitungnak, hogy milyen lehet Bécs húsz év múlva. A polgármester balos szokás szerint a felelősség vállalása helyett másokra tologatja az osztrák főváros ellehetetlenülésének kérdését. Szerinte a muszlim diákok arányának növekedése annak is köszönhető, hogy egyre kevesebb a katolikus.
Szerinte a kulcskérdés nem a bevándorláspolitika, hanem hogy mennyire képesek a keresztény egyházak megtartani a híveiket, és ellensúlyozni a bevándorlók növekvő arányát. „Ez általában az olyan intézmények feladata, mint az egyházak” – mondta ki a bölcs szentenciát az osztrák főváros vezetője, aki ráadásul pozitívan nyilatkozott a muszlim lakosság számának növekedéséről.
Bár egy tavalyi felmérés szerint az osztrákok többsége világos fellépést és keményebb szabályokat tartana szükségesnek a migráció kezelésére, és rohamosan nő a bevándorlókkal szembeni elutasítás, miközben a muszlimokkal való együttélés megítélése radikálisan romlik (tízből hét osztrák úgy látja, hogy Ausztria nem tudja kezelni a migránsok és menedékkérők beáramlását), Michael Ludwig szerint nincs szükség új törvényekre vagy szigorúbb szabályokra.
Arról nem szólnak a hírek, hogy Michael barátunknak van-e gyermeke. Mindenesetre ha az ő tizenkét éves kislányát erőszakolta volna meg egy 17 fős mingránsbanda (mint tette azt Bécsben egy gyermekkel), talán elgondolkodna, meddig tartható a tipikusan baloldali migránspátyolgató álláspont. Az eset nagy port vert fel, ám a társadalmi vita nem arról szól, hogy mi legyen a migránsokkal, hanem lejjebb kell-e szállítani a büntethetőség korhatárát.
Az elkövetők ugyanis kiskorúak voltak, így olcsón megúszhatják a „pajkos” viselkedésüket. A kiskorú ellen elkövetett csoportos erőszak mellett ezek a vadállatok le is filmezték a jelenetet, és azzal zsarolták a gyereket, hogy nyilvánosságra hozzák a videót, ha nem hajlandó tovább folytatni velük a „játszadozást”.
Szemmel látható, hogy Bécs balos vezetése egy másik valóságban él, mint a polgárok többsége. És az ilyen felelőtlen hozzáállás vezetett oda, ahol Nyugat-Európa riasztó jövője kezd kirajzolódni. Mert az Európai Bizottság – nem törődve a társadalmi robbanás, az egyre elkerülhetetlenebbé váló polgárháborúk rémével – inkább a magyarországi jogállamiságért retteg, és válogatott zsarnok módszerekkel tovább erőlteti Európa migránsokkal való elárasztását. Talán nem hangzik túl durván, de ezeknek a vezetőknek (a nyilvánvaló korrupt hálózatuk üzemeltetése mellett) ezekért a bűnökért börtönben lenne a helyük, nem vezetői székekben.
Megjelent a Magyar7 2026/4.számában.
