Nekünk nyílt társadalom, nekik zárt közösségek
A szerb–magyar határtérségben tapasztalható illegális migráció nemzetbiztonsági vetületei címmel jelent meg néhány nappal ezelőtt egy titkosítás alól frissen feloldott titkosszolgálati anyag. Hogy a dokumentum az ellenzéki, proglib sajtó radarján nem bukkant fel, talán nem meglepő, de a szövegnek sajnos a konzervatív sajtó sem szentelt kellő figyelmet.
A világhálón teljes terjedelmében elérhető, az ilyenkor szokásos fekete satírral „dúsított” jelentés önmagában egyetlen viharos megállapítást sem tartalmaz, mégis érdemes a bemutatásra. Az általa tárgyalt összefüggések súlya és elképesztő koncentrációja ugyanis néhány évtizeden belül nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát, és vele jól megszokott, kényelmes életünket is összeroppanthatja.
Hogy a menekültválságnak csúfolt 2015-ös migránsáradat csak valami sokkal nagyobb és súlyosabb (mellbevágó) probléma első megjelenése volt, talán már azoknak is világos, akik tej helyett von der Leyen-nyilatkozatokkal isszák a reggeli kávéjukat. Ha elfogadjuk is, hogy a kontinenst akkoriban elözönlő milliónyi 18 éves, születésnapját rendre január elsején ünneplő szír orvos, jogász és angoltanár azóta bizonyára hasznos tagja lett a nyugat-európai társadalmaknak, azt azért látnunk kell, a bevándorlási hullám nem ért véget.
Nem bírom megállni, hogy fel ne skicceljem azt a csodálatos mentális képet, amelyen egy korábban legfeljebb a saría-jogot praktizáló „szír” „jogász” éppen a Habeas Corpusról (az a jogelv, amely szerint egy őrizetbe vett személynek joga van a bíró előtt megjelennie, aki eldöntheti, jogos volt-e az őrizetbevétel – a szerk. megj.) magyaráz talárban és rizsporos parókában.
Az emberi elme „huzalozása” már csak olyan, hogy nem tud mit kezdeni az igazán nagy számokkal. Hogy illegálisan százezernyien érkeznek Európába, vagy milliónyian, tulajdonképpen mindegy, felfoghatatlan mennyiség egyik is, másik is. Az viszont már egy fokkal könnyebben érthető és átélhető, hogy a mintegy 175 kilométeres szerb–magyar határon a tél közeledtével napi 1000-1200 határsértést regisztrálnak a magyar rendőrök (a rekord 293 határsértés egyetlen óra alatt) úgy, hogy a Szerbia külső határainál működő, a bevándorlást legális útra terelő befogadóközpontokban jó, ha napi 30-50 regisztráció történik.
Minek is fáradnának ilyesmivel az Európába özönlők, ha pontosan tudják, egyre kiterjedtebb és egyre ügyesebb embercsempész-hálózat várja őket a magyar–szerb schengeni határnál. A Szabadka környéki erdőkben most is többezres tömeg készül az átjutásra, látjuk, halljuk a hírekben. A magyar jelentésből viszont az is kiderül, átjutásukban a tálib kormány és titkosszolgálatok hathatós közreműködésére is számíthatnak. A tarifa valahol ezer dollárnál kezdődik, nem csoda, hogy az afgán kormány is kér egy jó nagy szeletet a tortából.
Ma még rivalizálnak egymással az afgán bandák, de már érezni az előszelét annak, hogy a tálib vezetés „hivatalos” útra terelné az ügyet, a finanszírozás mellett immár az operatív-szervezési munkákba is besegítenek. Ha sikerül összehangolni az egyelőre egymás ellen dolgozó (és időnként egymást gyilkoló) afgán bandák működését, az embercsempészetből származó bevételek szépen visszafolynak Kabulba, újabb bevándorlási hullámokat és ezzel összefüggésben újabb terrorcselekményeket finanszírozva.
A kertek alatt osonó tálib titkosszolgálat híre önmagában is ijesztő, az meg, hogy egyre több jelentés erősíti meg, a közel-keleti és afrikai terrorcsoportok intenzív tárgyalásokat folytatnak az embercsempészbandákkal egy-egy jól működő hálózat teljes átvételéről, nos, attól leginkább sikítani volna kedvünk. Ennél már csak az rémisztőbb, a kontinens vezetői mennyire tétlenek és tehetetlenek.
„A bevándorlással nincs érdemi problémája Magyarországnak. Ez egy álprobléma, ez a probléma nem létezik, ez a Fidesz által generált hiszti és műbalhé” – nyilatkozta Kunhalmi Ágnes MSZP-s képviselő 2015 nyarán, nem sokkal azt követően, hogy a magyar kormány bejelentette a műszaki határzár megépítését.
E rosszul öregedő mondatokat talán már egyetlen valamirevaló politikus sem merné elismételni 2023-ban (még Kunhalmi sem), mégis úgy érezzük, Nyugat-Európa országai és a brüsszeli vezetés semmit sem fogtak fel az elmúlt évek történéseiből.
A 2023 nyarán újra kirobbant migránskvóta-vita, a beígért tüneti kezelés, az orwelli magasságokat karcoló „kötelező szolidaritás” fogalma (lásd még: rosszmájú jóindulat, kirekesztő befogadás), mind-mind azt mutatják, képtelenek vagyunk kezdeni valamit a 21. századi Európa talán legnagyobb kihívásával. Tipikus, ésszel gyakorlatilag felérhetetlen példája a kontinenst jellemző káosznak, hogy a német kormány által finanszírozott NGO-k mentőhajói szedik össze az illegális bevándorlókat a Földközi-tengeren, majd viszik őket Olaszországba – Róma tiltakozása mellett.
Ugyanez csak pepitában, hogy a nyílt, befogadó társadalomról prédikáló Nyugat (és a nem létező hálózat ezernyi kis leágazása), éppen zárt, feltörhetetlen és integrálhatatlan közösségeket hoz létre Európában milliónyi illegális bevándorló ellenőrizetlen beengedésével. Nekünk tehát marad a nyílt társadalom, benne ezernyi idegen zárvánnyal.
Vegyük észre, a migrációs válság kezelésének egyetlen döntési pontján sincs érdemi fellépés. A migránsok Európába való bejutását képtelenek vagyunk megakadályozni (sokan nem is akarják). Ha már bejutottak, nem tudjuk őket gyorsan, hatékonyan kitoloncolni. Ha már nem toloncoljuk ki őket, nem tudjuk integrálni sem. Ha már nem tudjuk integrálni őket, képtelenek vagyunk megakadályozni zárt közösségeik radikalizálódását. Ha már elkerülhetetlen a radikalizálódás, nos, akkor elkerülhetetlen ártatlan európai polgárok ezreinek halála is. Rövidtávon. Hosszú távon pedig mindazon társadalmi, politikai, kulturális és erkölcsi normák eltűnése, amelyekre az életünk épül. Európa eltűnése fenyeget, miközben „kötelező szolidaritásról” vitatkozunk!
Megjelent a Magyar7 2023/45.számában.
