Milyen valós célokat követhet Trump Venezuelában?

Venezuela a világ jelenleg ismert legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország, a kitermelésre váró készletei becslések szerint több, mint 300 milliárd hordót tesznek ki, ami a globális olajtartalék mintegy 20 százaléka. Bár a venezuelai olajtartalék hatalmas értéket képvisel, az úgynevezett nehézolaj, aminek kitermelése és értékesíthetővé tétele összetett folyamat. Ennek hatékonnyá tétele – tekintetbe véve a nem a legjobb állapotban lévő venezuelai olajinfrastruktúrát - rendkívül komoly nagyságrendű – több száz milliárd dolláros - befektetéseket igényelne, legalább másfél évtized távlatában. Emellett tudni kell, hogy az elmúlt évtizedekben főként kínai beruházások történtek az ágazatban, amelyek nem, vagy csak részben kompatibilisek az amerikai technológiával, tehát egy amerikai kitermelés esetén az amerikai cégeknek a tulajdonjogi kérdések mellett műszaki megoldások terén is kérdésekre is választ kellene adniuk. Ezek a tényezők – az olaj jelenlegi viszonylag alacsony világpiaci ára és a viszonylag jelentős kitermelhető amerikai olajkészletek mellett – azt a választ valószínűsítik, hogy bár Trumpék venezuelai hadműveletének hátterében – a hosszú távú stratégiát tekintve – az egyik legfontosabb tényező lehetett az olajkincs megszerzése, de attól gyors és nagymértékű hozadékokra nem számíthattak.

Ez utóbbi értelmezéséhez tudni kell, hogy Venezuela (több más ország példáját követve) pontosan ötven évvel ezelőtt 1976-ban döntött úgy, hogy részlegesen államosítja olajiparát, amelyet akkoriban – az ország számára teljesen egyértelműen előnytelen feltételek mellett – amerikai olajtársaságok tartottak kezükben. Valószínűleg ezekre az időkre próbálja visszavezetni Donald Trump azt az „érvelését”, hogy az amerikaiak most „visszaveszik” az olajat Venezuelától. Amely érvelés persze több sebből is vérzik, legfőképpen amiatt, mert az akkori államosítást követően Venezuela két évtizeden keresztül fizette a rendkívül nagy összegben megítélt kártérítést az érintett amerikai cégeknek.

Venezuela, mint köztudomású az olajtartalékon kívül más értékes ásványkincsekkel is jelentős mennyiségben rendelkezik, a legértékesebb tartalékok aranyból és ezüstből vannak, ezek együttes értékét dollár billiókra becsülik. Talán nem véletlen az sem, hogy csupán egy nappal a venezuelai hadművelet után ezek feldolgozására kötött egy nagyértékű szerződést Washington. Csak a nagyságrendek érzékeltetése miatt a 8 milliárd dollár értékű szerződés legalább egy billió dollár értékű nemesfémre vonatkozik. A szerződést az amerikai J. P. Morgan finanszírozta – számolt be cikkében a térség geopolitikai történéseivel régóta foglalkozó újságíró Pepe Escobar. Rámutatott: "véletlenül" éppen arról a társaságról van szó, amely már hónapok óta nehéz helyzetben van a fizikális (tehát nem csak papíron létező) ezüst rendkívüli magasságokba szökött ára miatt, amelyre spekulálni próbált.

Amikor 1971-ben Richard Nixon elnöksége idején nyilvánvalóvá vált, hogy a második világháború után létrehozott brettonwood-i rendszer (az amerikai dollár és az arany közti átváltási árfolyam rögzítése) fenntarthatatlan, megkezdődött a nemzetközi pénzrendszer új alapjának keresése. Az új rendszer alapját 1974-ben az akkori amerikai külügyminiszter Henry Kissinger tette le, aki megállapodott Szaúd-Arábiával, hogy a nemzetközi olajkereskedelem pénzneme a jövőben kizárólag az amerikai dollár lesz. A Petró dollár néven elhíresült rendszer évtizedeken át változatlan formában működött, óriási bevételeket generálva az Egyesült Államoknak és biztonságot nyújtva az amerikai dollárnak, amely így az ország egyik legfontosabb kiviteli cikke lett.

A szinte kizárólag az amerikaiaknak előnyös rendszer alapjain akkor kezdtek komolyabb repedések keletkezni, amikor a BRICS államok közül mind többen (az elsők között Oroszország és Kína) kezdtek átállni a saját valutákban történő elszámolásra a köztük zajló kereskedelemben. Ez a folyamat a dollár szerepének és Washington pozíciójának egyértelmű gyengülésével jár, egyes vélemények szerint pedig hosszabb távon a dollár teljes bedőléséhez vezethet. Ennek tükrében elképzelhető milyen riadalom tört ki Washingtonban, amikor Oroszország, Kína és Irán után több ország is a saját valutában történő elszámolásra kezdett átállni a globális GDP 40 százalékát kitermelő BRICS csoporton belül, amely irányába Venezuela a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező ország is megtette az első lépéseket és 2018-ban bejelentette, hogy meg akar szabadulni a dollárelszámolástól.

A mintegy kétszáz éves Monroe doktrína bejelentése óta, illetve annak Donald Trump és kormányzata által történt újraélesztése óta nem számít újdonságnak, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindenkori vezetése saját hátsó udvarának tekinti az egész amerikai kontinenst, sőt – mint azt a Grönlanddal kapcsolatos fejlemények kapcsán láthatjuk – nem csak azt. A tágabb régión belül a nép-nemzeti érdekeket képviselni akaró dél-amerikai kormányzatok mindig is szálkák voltak Washington szemében, Kuba pedig még az átlagnál is jobban.

Végül az amerikai Capitaly aktuális főgonosza, Kína, amelynek szerepe a Dél-Amerikában zajló geopolitikai játszmában nem csak, mint a Venezuelával baráti viszonyt ápoló játékosként és az ország legnagyobb befektetőjeként értelmezhető, hanem a venezuelai kőolaj jelenleg legfontosabb felvevő piacaként is. Kína egyébként nem csak a venezuelai, hanem az iráni és részben az orosz kőolaj legnagyobb felvásárlója is. Amennyiben pedig tekintetbe vesszük azt a „véletlent”, hogy éppen a caracasi fejlemények után törtek ki – a Washingtonból irányított színes forradalmakra kísértetiesen hasonlító – zavargások Teheránban, sejthető a folytatás és a cél is. És talán nem túlzás azt a következtetést is levonni, miszerint a venezuelai akcióban Washington prioritásai közt az a cél is szerepelhetett, hogy Kínát leválasszák a jutányos árú energiahordozókról.