Megint egy lépéssel távolabb a békétől
Bár az elmúlt hetekben mind kevesebb hír érkezik a frontról, ráadásul a megszokás is nagy úr, az orosz–ukrán háborúnak koránt sincs vége. Miközben a NATO-védőernyő relatív biztonságában mi legfeljebb az inflációval harcolunk, egy országgal keletebbre továbbra is ezrével halnak az emberek, oroszok és ukránok egyaránt.
Tavaly ősszel még sokan követték a harkovi, harkivi front történéseit, s európaiak százezrei írták be a Google-keresőbe olyan ukrán nagyvárosok nevét, mint Herszon vagy Bakhmut, amelyekről korábban még a földrajzórán sem hallottak. A nyugati mainstream időközben külön kifejezést is kreált a jelenségre („Ukrajna-fáradtság”), tulajdonképpen teljesen természetes dologról van szó: ráuntunk a háborús hírekre. Túltelítődtünk. Emlékezzünk csak vissza, ugyanez volt a COVID-idején! Mire a görög ábécé közepetájáról kellett új betűt választani az éppen aktuális vírustörzshöz, az emberek nagy többségét már nem különösebben érdekelte, hol tart épp a járvány. Sokan azt gondolták akkoriban, az élet már sosem lesz ugyanolyan a járvány után.
Ehhez képest mit látunk?! Alig két évvel az utolsó nagy hullám után már a kutya sem törődik a maszkviseléssel, az orvostársadalom nagy része is elengedte a témát, ha szóba is kerül a koronavírus, inkább Ursula von der Leyen vakcinabeszerzési ügyei, vagy a kínai laborszivárgás tengelye körül forog a társalgás. Lehet ezen bánkódni, bosszankodni, csak minek?! Az emlegetett Ukrajna-fáradtság is inkább értelmiségi vekengés, semmint valódi szociológiai probléma.
Ugyanezt figyelhetjük meg a háború kapcsán. Az első hetekben, hónapokban emberek millió követték feszülten a háborús híreket. Mi, újságírók például kis túlzással éjt nappallá téve. S ha megengednek egy személyes megjegyzést! E sorok írója például azzal kergette őrületbe a feleségét, hogy február 24-ét követően a padlásán nekiállt készletezni. Semmi komolyabb!
A bevásárlás alatt eggyel több konzerv, eggyel több kiló liszt, eggyel több csomag száraztészta került a kosárba. A netes keresésekben dízelaggregátorok, könnyűszerkezetes sátrak és víztisztító berendezések szerepeltek mechanikus karórák, autók és sporthírek helyett, aztán lassacskán mindez elmúlt. Bármilyen szörnyű is ez, megszoktuk.
Kijevbe járó ismerőseim mesélik, megszokták az ukránok is. A fronton harcolók rokonai persze nap mint nap aggódva figyelik a híreket, de az élet nem állt meg Ukrajnában sem. Kijevben például az éttermek nyitva, a bárokban pezseg az élet, az időnként megszólaló szirénázó figyelmeztetés pedig a rutin részévé vált. A hátország él és élni akar! Akkor is, ha orosz rakéták fenyegetik, mint e sorok írásakor éppen a csodálatos Odesszát.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy akár egy lépéssel is közelebb kerültünk volna a békéhez. Mivel a Nyugat egzisztenciális kérdéssé tette a háborút Oroszország számára, Moszkva legfeljebb egy valóban katasztrofális vereség esetén léphet ki feltartott kézzel belőle. Erre pedig egyre kevesebb az esély. A Wagner-csoport menetelését fogadó nyugati hurráoptimista hangulat hamarabb múlt el, mint ahogy egy orosz oligarcha földet ér valamelyik moszkvai felhőkarcoló tetőtéri lakásából „kiugorva”. Putyin rezsimje, legalábbis felőlünk nézve, egyelőre tartja magát. Annyi a dolga, hogy megvárja míg az ukrán ellentámadás felőröli magát a beásott orosz védelmen, hiszen, leszámítva a vágyvezérelt nyugati „szakértőket”, senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy attríciós háborúban, amelyben ráadásul a (papíron) erősebb fél védekezik, lenne esélye a nyugati lélegeztetőgépen tartott ukrán hadseregnek. Bármilyen hősiesen is küzdöttek az elmúlt másfél évben az ukrán katonák, bármekkora hibákat követett el az orosz hadvezetés, ha a háború formáját hamarosan nem sikerül átalakítania, az ukrán hadsereg (és ezzel a nyugati támogató szándék) egyszerűen ki- és lefullad.
Az oroszoknak tulajdonképpen elég, ha e ki- és lefulladás idején a lehető legnagyobb ukrán területet tartják megszállva. Hogy mindezt győzelemnek nevezhetjük-e a Kreml nézőpontjából, már ki-ki döntse el saját vérmérséklete és szimpátiája szerint. A válasz, számunkra nyilvánvalóan nem, csakhogy sokmillió orosz nézőpontjából az egész csak kommunikáció kérdése!
Hogy az erkölcsi igazság (soviniszta kisebbségi politika ide, nyugati befolyás oda) egyértelműen a megtámadott fél, Ukrajna oldalán áll, kétségbevonhatatlan. Ezzel együtt az is világos, hogy Európa békéje szempontjából a morális nézőpont huszadrangú kérdés. Ha túltekintünk a háborúban derékba tört életek horizontján (fogadjuk el egy pillanatra, hogy ez lehetséges), éppen ez az orosz–ukrán konfliktus legszörnyűbb paradoxona.
Tulajdonképpen mindegy, ki győz, Európa és a világ biztonsága rajtaveszt. Ahogy Jarábik Balázs külpolitikai szakértő mondta a ma7 egyik gombaszögi paneljén, ebből a háborúból csak úgy lehetett volna jól kijönni, ha megakadályozzuk annak kitörését. Onnantól, hogy ez nem sikerült, már csak kármenteni tudunk. Alig gondol bele valaki, hogy egy esetleges, bár mind távolabbinak tűnő ukrán győzelem milyen következményekkel járna Oroszországban.
Nincs forgatókönyv arra, hogyan ne temesse maga alá Európát az orosz összeomlás, mi legyen a több ezer nukleáris töltettel, hogyan pótoljuk a globális körforgásból kieső orosz nyersanyagokat.
Ugyanez a gondolatkísérlet fordítva is működik. Kincstári naivitás abban reménykedni, hogy egy győzelemittas, „jó étvágyú” Oroszország egyik napról a másikra hirtelen megszűnik biztonsági kockázat lenni, miközben a világ másik felén a vele egyre szorosabban együttműködő Kína éppen öles léptekkel menetel az általa oly’ régóta vágyott csendes-óceáni hegemónia felé.
Az elmúlt évek legnehezebb feladata lesz megoldani ezt a feladványt, miközben talán nincs is jó megoldás!
Megjelent a Magyar7 2023/30.számában.
