Megérjük még, hogy a humort is betiltják, avagy rövid az út Pepe békától a tömegmészárlásig
Soha nem mossuk már le magunkról, hogy becsípődtünk az Európai Bizottság munkájára. Alig pár hete a Beneš-dekrétumokat nevezték "történelmi jogi aktusnak" és kapták meg tőlünk a kritikát, aztán a magyar kormánnyal vívott harcuk miatt húztuk rájuk a vizes lepedőt, s most itt egy újabb agymenés, amelyet megint nem lehet szó nélkül hagyni. Egy még februárban íródott, az EB gondozásában megjelent 18 oldalas tanulmány bukkant fel pár napja (és futott be rögtön nagy karriert) az interneten ezzel a címmel: Ez már nem vicces! A szélsőjobboldali extrémisták és a humor. SPOILER: Igazuk van, tényleg nem az!
Elöregedő kontinens, egyre romló szaporodási mutatók, folyamatos migrációs nyomás, elnyomott kisebbségek. Hosszan folytatható azon témák listája, amellyel az Európai Bizottság alig vagy nem szívesen foglalkozik, miközben előszeretettel szól bele tagállami belügyekbe, netán huny szemet kollektív megbélyegzések felett. Aztán vannak persze olyan témakörök is, amelyeket Brüsszel és az EB igyekszik állandóan napirenden tartani, örök, megunhatatlan sláger például az állítólagos szélsőjobboldali veszély, amely nagyjából 1945. májusában volt utoljára komolyan vehető Európában. Ez persze nem akadályozza meg a hivatásos rettegőket, hogy fittyet hányva a Nyugat-Európában egyre erősödő, baloldalról érkező antiszemitizmusra, folyamatosan napirenden tartsák a témát.
Megkímélnénk az olvasót attól, hogy mind a 18 oldalt magyarra fordítsuk, mindenesetre a tanulmány nyitómondatát mindenképp érdemes szó szerint idézni, annyira erősre sikeredett.
Az biztos, nem vették a fáradtságot hogy megpróbálják elrejteni a központi üzenetet...
Az egész tanulmányban az a legfurcsább, hogy tulajdonképpen nincs benne semmi eredeti. A New York Times, a Washington Post, A Vice vagy a Bloomberg munkatársai ugyanezt már sokkal korábban, sokkal jobban megírták, nyilván az USA relációjában, ahol még értelme is van ilyesmivel foglalkozni, lévén minden második spájzban lapul egy félautomata gépkarabély.
A Maik Fielitz és Reem Ahmed által írt, az EB által meg berendelt munka gyakorlatilag a Trump megválasztása óta folyton szidalmazott, amerikai alapítású, USA-ban működő, "működgető" alt-right mozgalom kritikájára épül, előcitálva a szokásos toposzokat a 4chan-hez és a 8chan-hez hasonló netes fórumok veszélyeiről meg Pepe békáról. Ha olvasónknak semmit nem mondanak ezek a kifejezések, ne ijedjen meg, a hiba nem az Ön készülékében van, ezek Európában marginális jelenségek, (nálunk) ismeretlen trendek, melyek (nálunk) ismeretlen weboldalakon tenyésznek. Tragikomikus, hogy a jobbról várható terrorveszély kapcsán, mintegy saját munkájuk fontosságának indoklásaként, mindössze három példát említenek a szerzők, egy amerikait (El Paso), egy ausztrálázsiait (Christchurch) és csak egyetlen európait (a németországi Halleban egy neonáci félőrült agyonlőtt két embert 2019. októberében).
A tanulmány témája tehát önmagában nem különösebben érdekes, még kevésbé eredeti és Európában még csak nem is releváns (szerencsére). Olyan viharos megállapításokat tartalmaz, minthogy az extrémisták a fiatalokra utaznak, őket az interneten érik el és megszólításukra a humor kiváló eszköz. Nah bumm, lehet is a pénztárhoz fáradni, készpénzes kifizetés lesz vagy utaljunk?
Ami figyelemreméltó az a szövegben nyilván szándékosan elhelyezett áthallások és összemosások. Egyetlen kiragadott példa:
Azt most hagyjuk, hogy az etnonacionalizmus kifejezést eredetileg épp az Európán kívül élő népek nacionalizmusának leírására használták korábban, a nacionalizmus és a fehér felsőbbrendűség, a szupremácizmus párhuzamba állítása, egyként való kezelése viszont rendkívül aljas húzás (aljas, de nem véletlen! Mit ad Isten, mostanában éppen az Orbán-rendszer leírására használják előszeretettel ezt a kifejezést - engedjenek rá egy Google-t, egészen megdöbbentő az eredmény).
Annak ellenére, hogy a szerzők maguk is idézik a jobboldalisággal nehezen vádolható, épp mostanában újrafelfedezett Saul Alinskyt ("Az emberiség előtt ismert leghatékonyabb fegyver a szatíra és a gúny!"), látványosan megfeledkeznek arról, hogy nem csak jobboldali szélsőség létezik, Európában különösen nem. Értjük, hogy a legtöbb brüsszeli intézmény kivénhedt társutasok, '68-asok, tanítványaik vagy tanítványaik tanítványai vezetése alatt áll, de azért az mégiscsak túlzás, hogy a baloldali szélsőség, egyetlen zárójeles félmondatot leszámítva, meg sem jelenik a szövegben.
A szerzők, ahogy munkájuk első mondatában, később sem próbálják meg álcázni valódi céljukat.
Azt írják, az extrémisták egyik legeredményesebb taktikája, hogy a humorral "szélsőjobboldali szubmozgalmak" tagjait próbálják behálózni, bevándorláselleneseket, jobboldali populistákat vagy olyanokat, akik szerint a szólásszabadságot a politikai korrektség fenyegeti (mennyire vicces már, hogy ezt épp egy ilyen tanulmányban írják le).
Értjük, aki tehát ellenzi a fékvesztett bevándorlást, egy ország sorsát annak lakóira bízná és ki nem állhatja a túltolt píszít, az bizony szélsőjobboldali!
A szerzők persze megoldással is előrukkolnak, nyílt cenzúrát ugyan nem emlegetnek, de a "közösségi oldalakkal való szoros együttműködés", a "trendek folyamatos követése" és az ezekre való reagálás, valamint az "extrémista humor karanténba zárása" azért nem sok jóra enged következtetni.
Az, hogy az Európai Bizottság, illetve a tanulmány szerzői farkast kiálltanak ott, ahol legfeljebb egy yorkie-t látunk pitizni, két okból is rendkívül veszélyes.
Sajnos Nyugaton kevesen tudják és akarják belátni, hogy az idegengyűlölet Európában legelterjedtebb formáját, az antiszemitizmust ma nem az európai jobboldalon kell keresni. Denis Prager és Joseph Telushkin magyarul is megjelent könyvében kiválóan összefoglalja a baloldali antiszemitizmus gyökereit, viszont annak írásakor a szerzők még nem tudhatták, a Nyugaton idáig inkább csak verbális formában megnyilvánuló baloldali antiszemitizmus a XXI. század népvándorlásának "köszönhetően" fizikai formát ölt majd Európában.
Ezzel a jelenséggel azonban az EU intézményeiben alig foglalkozik valaki, nem véletlenül!
Politológiai közhely, hogy mára az Unió két legerősebb államában, Németországban és Franciaországban is választásokat meghatározó erő lett a muzulmán kisebbség (hogy miként, arról ezt a tanulmányt érdemes elolvasni), miközben a munkás- és az alsó középosztály szép lassan elfordult baloldali pártjaitól.
Ez az egyik dolog. A másik, azzal, hogy végletekig nyújtható gumifogalommá tágítják a szélsőjobboldali vagy extrémista jelzőt, éppen az igazi, tényleg veszélyes szélsőségeket hozzák helyzetbe. Ha ugyanis akciócsoportokat, netes kampányokat és felvilágosító foglalkozásokat szerveznek (nem kevés pénzért) néhány jobb, rosszabb netes mém miatt, éppen az ellenkező hatást érik el. Nem csak azért, mert rossz helyre megy a pénz és az energia, hanem azért is, mert ezekkel a hülyeségekkel csak még tovább radikalizálják az ilyesmire hajlamosokat. Ugyanabba a folyóba lépnek, mint amikor anti-establishment, rendszerellenes alapállás kapcsán előbb vizsgálják az orosz szubverzió lehetőségét, mint a rendszer valódi hibáit. Douglas Murray 2019-ben részletesen kifejtette ezt a Spectatorban. Vegyük észre, ha mindenki náci és fasiszta, akinek nem tetszik az európai haladás iránya, akkor tulajdonképpen senki sem az, holott erről szó sincs. Láttuk, mi történt Halle-ban...
Az ehhez hasonló blőd tanulmányok, amelynek központi üzenete az, hogy Pepe békát cenzúrázni kell, legfeljebb arra jók, hogy tovább radikalizálják az arra egyébként is hajlamosakat. Nincs min csodálkozni, ha egyesek úgy gondolják, egy olyan rendszernek, amely már a netes humor cenzúrájának lehetőségeit keresi, teljes joggal mutatnak középső ujjat. Ki mémekkel, ki géppisztollyal.
Kár összemosni a kettőt, a különbség óriási!
