Már sajnálja a Nyugat, hogy NATO-tagságot ígért Ukrajnának
Még a 2008-as bukaresti NATO-csúcson hangzott el az ígéret, hogy Ukrajna és Grúzia a Szervezet tagjai lesznek.
De úgy kell-e még mindig tennünk, mintha Ukrajnának tényleg lenne esélye a NATO-tagságra? Vagy inkább ki kellene hirdetnie a semlegességét? Az Észak-atlanti Szövetség képviselői az orosz fenyegetésekkel szemben továbbra is a nyitott ajtók politikáját hirdetik. Ugyanakkor kezd körvonalazódni az a nézet, hogy a Nyugatnak fel kellene hagynia a megtévesztő politikával és elismerni Moszkva stratégiai érdekeit, írja kommentárjában a hnonline.sk portál.
„George, meg kell értened, hogy Ukrajna nem is igazi ország. Egyik része Kelet-Európában fekszik, a nagyobb részét meg megkaptuk mi” – mondta állítólag felháborodva Vlagyimir Putyin a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón a meglepett George W. Bush-nak
Ukrajna és Grúzia képviselői az akkori találkozóra Ceaușescu idomtalan Néppalotájába azzal a reménnyel érkeztek, hogy a csúcson elfogadják a NATO-tagságuk akciótervét. A George W. Bush-kormányzat a titkosszolgálatok tiltakozása ellenére támogatta őket erőfeszítéseikben, amint azt Bush Biztonsági Tanácsának egykori tagja, Fiona Hill nemrégiben felfedte.
Az ilyesmi azonban teljesen elfogadhatatlan volt Moszkva számára. A kilencvenes évek agóniája, amikor még Oroszország tehetetlenül szemlélte a Szövetség és korábbi szatelitállamai udvarlását, akkorra már elmúlt.
Eljött az idő, hogy megállítsák az Egyesült Államok korlátlan uralmát, amely Putyin szerint „minden irányban átlépte a határait”.
A franciák és a németek értették az orosz aggodalmakat, sőt, Jacques Chirac akkoriban kijelentette, hogy „Oroszországot nem szabad megalázni”. Csakhogy a szövetséges államok nem akarták azt a benyomást kelteni, hogy elveszítik az arcukat. A romániai csúcstalálkozó eredménye így aztán egy szokatlan kompromisszum lett. A záróközleménybe az került, hogy Ukrajna és Grúzia egyszer majd „a Szövetség tagjai lesznek”. A dátumot azonban nem tűzték ki, és nem ajánlottak fel ütemtervet sem a csatlakozási tárgyalásokhoz.
A nyugati államférfiak ma egyetértenek abban, hogy ez volt a lehető legrosszabb megoldás. Az elkövetkező évek megerősítették, hogy Grúzia és Ukrajna biztonsága ezzel semmit sem nőtt, Oroszország NATO-csatlakozásuktól való aggodalmát azonban táplálta.
Mi több, az Egyesült Államok volt NATO-nagykövete, Ivo Daalder úgy emlegeti ezt, mint a „legsúlyosabb bűnt”. Ráadásul ezt még a Szövetség akkori főtitkára is elismeri, aki Ukrajna és Grúzia csatlakozását támogatta.
„Bizonytalan helyzetbe hozta a NATO-t. De facto azt közöltük az ukránokkal, hogy bejöhetnek a házba, de nem léphetnek a verandára. A kompromisszum csúnya dolog... A NATO-nak azóta együtt kell élnie ezzel” – mondta Jaap de Hoop Scheffer a The Financial Times-nak. A tapasztalt holland diplomata hangsúlyozza, hogy a szerencsétlen bukaresti ígéret az Ukrajna körüli helyzet jelenlegi fokozódásáért azonban nem felelős.
Oroszország hosszú ideje tartó tiltakozása Ukrajna potenciális NATO-tagsága ellen éppen most fokozódik, amikor Oroszország több százezer katonát vezényelt Ukrajna határaihoz, és benyújtotta biztonsági követelményeinek listáját a Nyugatnak. Az amerikai diplomaták ugyan elutasítják azokat, de mivel nem akarják felingerelni az oroszokat, tárgyalóasztalhoz ültek velük. Egyes nyugati szakértők azon a véleményen vannak, hogy a Nyugatnak ebben a helyzetben fel kell hagynia azzal, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása még mindig terítéken van.
– jelentette ki Samuel Anap elemző a The Financial Times-nak.
Szerinte a NATO-nak ki kellene jelentenie, hogy bár Ukrajna törekedhet a tagságra, a Szövetség jelenleg nem ajánlja fel neki azt. Ami valójában a dolgok valós állapotának tényszerű leírása lenne, és Charap szerint hasonló visszafogott gesztus lenne Oroszország felé, mint az az 1996-os nyilatkozat, amelyben a NATO vállalta, hogy nem telepít nukleáris fegyvereket a leendő tagországai területére.
A Szövetségnek azonban csak az orosz csapatok tényleges kivonásáért cserébe kellene ezt a gesztust megtennie.
– zárja az amerikai elemző. Hasonló érvvel állt elő tavaly novemberben Paul Taylor kommentátor, aki szerint Grúzia 2008-as inváziója és a Krím annektálása vagy a hat évvel későbbi donbászi háború megerősítette, hogy a Nyugat reakciója az oroszok szomszédos államokba való beavatkozására sohasem lép túl a szankciókon.
