Már megint az elszigeteltség…
Bár napjainkban a szőlő kapcsán a filoxérával vetekedő szörnyű betegség, az aranyszínű sárgaság (amely főleg a borászokra hozza a frászt) jut az eszünkbe, amely immár Tokajt is elérte, azért a közelmúltban a savanyú szőlőről leginkább az európai és ezen belül a magyar liberálbolsevikok kínos vergődése szerzett derűs pillanatokat a magunkfajta patriótáknak.
Az alaptétel liberáliséknál már évek óta az volt, mennyire el van szigetelve a magyar miniszterelnök a világtól. Szegény Orbán Viktor szinte már nem is látszik. Olyan, mint egy apró, elkenődött szúnyog egy négyliteres Mercedes szélvédőjén. Szerintük. A liberálbolsevik sajtó egyik ikonja, a Népszava a többi között azt írta, hogy Donald Trump Sarm es-Sejkben a békecsúcson „sorban megdicsérgette az egybegyűlteket, Orbán Viktor is kapott néhány jó szót”. Mintha azt írták volna, hogy a futottak még kategóriában, a sor végén kullogott a magyar miniszterelnök.
Az is közismert, hogy Trump az elnöki kampányában minden egyes gyűlésén dicsérte Orbán Viktort, akit valahányszor a barátjának nevezett. Az alaszkai amerikai–orosz találkozó előtt például kikérte a magyar kormányfő véleményét (azt sem titokban tette), de arról is egyeztetett vele, miért nem válhat le Magyarország az orosz energiahordozókról egyik napról a másikra, mint azt az Európai Unió megszállott vezetői szeretnék. Donald Trump megértéssel fogadta Orbán Viktor érveit.
Ez bizony, kedves liberálisok, kissé magasabb kategória, mint a „néhány jó szó” odavetése. Kossuth Lajos amerikai diadalútja óta, aminek bizony több mint egy évszázada, magyar államférfi nem kapott ilyen elismerést az Amerikai Egyesült Államokból. Az USA elnökétől.
A liberálbolsevik sajtó természetesen kipécézte azt is, hogy Orbán Viktor a Sarm es-Sejkben mondott dicséret hatására kissé el is érzékenyült. Csodálkozunk? Azok után, hogy az USA előző elnökétől mást sem kapott, mint vádaskodást, kitiltást, külügyminiszteri és nagyköveti dorgálást!
A „százszázalékban mögötted állunk” kijelentés pedig több mint kampányfogás, ez a politikai értékrend, a patrióta meggyőződés kifejeződése, ami a két vezetőt összefűzi. Ne legyünk szerénytelenek: Donald Trump valószínűleg tanult Orbán Viktortól. Hogy mekkora a súlya a fenti kijelentésnek? A liberális sajtó szerint ez beavatkozás a magyar belügyekbe. Nos, ilyenkor talán érdemes lenne elgondolkodni, hányszor és hogyan próbált beavatkozni (a nyomást gyakorolni pontosabb kifejezés) a Biden-kormányzat Magyarország belügyeibe, amikor nagykövete bírákat rendelt magához, influenszereket igyekezett lekenyerezni,
Pride menetek élén masírozott, és egyre-másra adta ki a politikai elítélő nyilatkozatokat. Mi több, Brüsszelig rohangált árulkodni, nem szólva a kormányzati szinten nyújtott pénzbeli befolyásról, magyarán: megvesztegetésről.
Ezek között a meghatározó politikusok között szerepelt Orbán Viktor, természetesen nem Magyarország népessége vagy hadereje révén, hanem miniszterelnöke bátor békepártisága okán. Mert azt senki sem vitathatja, hogy az orosz–ukrán háborút Bidenék proxyháborúja ellen az első pillanattól kezdve két vezető emelte fel a szavát: a néhai Ferenc pápa és Orbán Viktor. (A többség még most is az uszítás bűvkörében támolyog.) Donald Trump a nagyhatalom, Amerika súlyával képes oda hatni, hogy béke legyen nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európában is. Ilyen értelemben a magyar miniszterelnök volt az, aki kockáztatott, és a bőrét vitte a vásárra a jó ügyért. S akik lekicsinylik Trump béketörekvéseit, talán föl sem fogják, hogy az amerikai elnök valóban békepárti vezető, aki nem szereti az öldöklést. Hogy ennek véget vessen, megvan a hatalma is. Az erő és a hatalom azonban édeskevés, ha nincs meg hozzá az emberi szándék. Az emberség.
Mikor ezeket írom, jön a híre, hogy Donald Trump bejelentette: Budapesten fog tárgyalni Vlagyimir Putyinnal. Tehetnék ugyanezt Isztambulban vagy akár Új-Kaledóniában is, vagy bármely eldugott zugában a világnak. A politikában lehetnek véletlenek, de gyakoribb az előre kitűzött célok és stratégiai döntések helyessége. Ilyen értelemben és főleg ezért tartják ma már szerte a világon a magyar miniszterelnököt Európa egyik legbefolyásosabb vezetőjének, akire érdemes odafigyelni. És akinek a személye garancia.
Magyarország tehát „felkerült a világ térképére”. Nem mintha eddig nem lett volna ott, de nem mindegy, hogy páriaként, botrányhősként emlegetnek egy miniszterelnököt, vagy megbecsüléssel és a neki kijáró tisztelettel. Akik sokáig megmosolyogták és lekicsinyelték Orbán Viktor békemisszióját, jobban teszik, ha eztán magukba szállnak.
Megjelent a Magyar7 2025/42. számában.
