Kristensenék végnapjai
Wilmer Kristensen elégedetten ült uppsalai házában a nappaliban. Papucsát igazgatva terült el a bőrfotelben, és a sörét kortyolgatva elmélyülten nézett egy oktatófilmet, amelyet a svédek okulására készített a magyarországi liberálbolsevik ellenzék. Micsoda mucsai ország, sóhajtott Kristensen. Mintha nem is Európában lenne! Hogyan engedheti meg Európa ezt a diktatúrát, istenem? Nem szívesen élnék ott. Mennyivel jobb nekünk itt, a béke, a biztonság, a szólásszabadság és a jólét világában!
Gondtalan füstölgését egy közeli robbanás detonációja szakította félbe, és Kristensen ablakai apró üvegszilánkokkal terítették be a szobát. Ugyan kérem, nincs itt semmi látnivaló, morogta Wilmer barátunk, gondosan összesöpörgetve az üvegdarabokat, csak szegény migránsok (bocsánat, svéd polgárok, akik hamarosan választójogot is kapnak) szórakoznak egymás közt végtelen unalmukban.
Később, amikor az esti tévéhíradóban szembesült vele, hogy két honfitársát lemészárolta egy arab bevándorló Brüsszelben, kissé gondolkodóba esett. Lehet, hogy fel sem ocsúdott néhány napig.
A másik helyszínen, Németországban, a bajorországi Ingolstadtban Tino Chrupalla éppen egy emelvény felé tartott, hogy beszédet mondjon, amikor összeesett. Chrupallának, aki az AfD bevándorlásellenes párt prominense, méreginjekciót szúrtak a karjába. Az injekció természetesen nem azért járt neki, mert az AfD ellenzi a migrációt, és egyre népszerűbb a német polgárok körében. Valószínűleg csak valami zavart elméjű fickók szórakoztak. Lehet, hogy Ulfkotte vagy Obertone valamelyik könyvét olvasták, és kissé megharagudtak a nemzeti jobboldalra, azért szurkálkodtak.
Az esetről sok évtizeddel ezelőtti leszámolások jutnak az ember eszébe, például az az eset, amikor egy csákánnyal verték agyon Trockijt Mexikóban, vagy esernyőbe rejtett méreginjekcióval böktek meg egy titkos ügynököt Londonban.
Andreas Jurcának több szerencséje volt. Az ugyancsak AfD-s német politikus, a párt augsburgi elnöke egy grillpartiról igyekezett hazafelé, amikor egy csapat fiatal állta el az útját. A pajkos suhancok Jurcát lefújták könnygázzal, majd a földre teperték, és eszméletlenre verték. Látnivaló? Ugyan, kérem! Az AfD-vel semmi baja Németországnak, nem is törődnek vele, csak a titkosszolgálatok. Egyelőre. A német valóság már csak ilyen.
De azért csak eszébe jut a magamfajta morgolódó öregembernek, hogy Frau Von der Leyen is német. Meg Angela Merkel is az.
Tovább turkálva az emlékek közt felrémlik valami emlékfoszlány arról is, hogy az amerikaiak – szigorúan szövetségesi és baráti alapon, a többi baráti vezetőhöz hasonlatosan – hogyan hallgatták le Wirschaffendas kancellárt, és az sem kizárt, hogy a migránsokkal szelfizgető, egykor NDK-s mozgalmi múlttal rendelkező politikust kicsikét (hogyan is mondjuk, hogy ne legyen sértő) „meginstruálták”. A mostani hölgy miért lenne kivétel? És maradva a szigorúan vett szövetségesi partnerség talaján, azon is elmélázgathatunk, hogyan is durrantották szét az amik (vagy néztek szemérmesen félre) a baráti ország stratégiai biztonságát jelentő gázvezetéket?
Márpedig Wilmer Kristensen továbbra is hisz a rózsaszín álmokban, és nem tudja elképzelni, hogy ilyen szörnyűségek történhetnek meg a világban. Ez a közeli robbanás is biztosan valami fatális tévedés lesz, hiszen annyi félbolond szaladgál a világban! Különben is, ott van a rendőrség, az majd megvédi.
De hát a rendőrség a legdemokratikusabb országokban nem arra való, hogy a polgárokat megvédje. Azt a londoni munkásembert sem védte meg a yard, aki élve a szólásszabadság jogával, kinézve az ablakon, felháborodásának adott hangot Facebook-oldalán, mert az összes szomszédjának az ablakában palesztin zászló lobogott. Alig nyomta meg az entert, jött a rendőrség, letartóztatta, és bilincsbe verve elvitte.
Néhány száz kilométerrel távolabb is becsengettek az ajtón. A Lyonban élő hölgy kinyitotta az ajtót, mire egy sötét ruhás, részben eltakart arcú támadó kétszer megszúrta, majd távozott. A nő ajtajára horogkeresztet pingált valaki.
Németországban nem végződött tragédiával egy, a saját gyermekét elrabló moszlim férfi akciója, „mindössze” néhány ezer embernek keserítette meg az életét. A török férfi lövöldözve és Molotov-koktélt dobálva a hamburgi reptér kifutójára hajtott, és sakkban tartotta a környéket.
A rendőrség egész éjszaka tárgyalt vele, a Turkish Airlines gépét, amelyre fel akart szállni, evakuálták, miközben a rendőrség felszólított mindenkit, ne induljon a reptérre, mert az oda vezető utakat lezárták.
Az óceán túloldalán, Los Angelesben pedig palesztinpárti tüntetők csaptak össze zsidó-keresztény tüntetőkkel.
A dulakodásnak egy idős zsidó férfi esett áldozatául, akit egy Izrael-ellenes tüntető olyan erővel vágott fejbe egy megafonnal, hogy az öregúr hanyatt esett, és belehalt a koponyasérüléseibe.
Londonban, a híres Trafalgar téren több ezer rendőr próbált rendet tenni a mintegy harmincezer tüntetővel. A nóta vége az lett, hogy a rend bátor őrei (akik halált megvető bátorsággal verik bilincsbe a Facebookon posztoló angol polgárt) egy pályaudvarra menekültek be a feldühödött tömeg elől.
Ilyen vidám az élet napjainkban Nyugat-Európa kis- és nagyvárosaiban. Lezárt repterek, félbeszakadt futballmeccsek, bezárt múzeumok, utcákat elözönlő más kultúrájú, más hitű és más nyelvű emberek tömegei vonulgatnak és randalíroznak az utcán, és gondoskodnak a köznép szórakoztatásáról. Svédországban, Belgiumban, Németországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, szinte egyre megy.
„Mielőtt más népeket akarunk megérteni, magunkat kell megértenünk.” Az európai döntéshozók azonban nem akarnak (nem merik, vagy szánt szándékkal bojkottálják) szembenézni a valósággal, és magasról tesznek a választóik, a közel félmilliárd ember biztonságára.
Napjaink Európájába beköltözött a terror. Nem mintha nem lett volna jelen korábban is, hiszen emlékezhetünk a 2015-től elkövetett mészárlásokra, amelyeknek eddig már több száz áldozata van.
Az európai politikusok a közel egy évtized alatt megtanultak koszorúzni, emlékezni, infantilis egymásba karolással vonulgatni és nagymellényű kijelentéseket tenni, hogy úgymond „a törvény teljes szigorával” fognak lecsapni a terroristákra. És mint az elmeháborodottak, tovább csalogatják őket a kontinensre, hadd vegyüljön a nép, és valósuljon meg a csodálatos „nyílt társadalom”. Mi, korábban születettek még élénken emlékezhetünk az ártatlan dalocskára: „és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Ezek a gazemberek ennek a megvalósításán dolgoznak most is.
Mi pedig innen, a kontinens közepéről nézhetjük Európa végnapjait, mintha egy római arénában ülnénk, ahol vadállatok elé vetik a keresztényeket, és önfeledten tapsikolnak hozzá.
De Wilmer Kristensen és Kovács János mást lát a világnak abból a kicsinyke darabjából, ahol az élete telik. Ők a kiteljesedett demokrácia, mi a büdös diktatúra kenyerét majszoljuk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 46. számában.
