Könnyen csapdává válhat Trump iráni háborúja
Továbbra sincs megoldása az Egyesült Államok és Irán közti konfliktusnak. Bár Washington hivatalosan most is a tűzszünet fontosságáról beszél, a Hormuzi-szoros környékén zajló folyamatos katonai incidensek azt jelzik, hogy a háború még közel sem zárult le. A válság eközben már messze túlnőtt egy közel-keleti konfliktus szintjén, amelynek a teljes lezárására egyelőre nem sok esély mutatkozik.
A jelenlegi helyzet legfontosabb ellentmondása, hogy az amerikai–iráni háború február végi kiéleződése óta a térség folyamatosan egyensúlyoz a nyílt háború és a törékeny diplomácia között. Miközben Washington szerint a tűzszünet formálisan továbbra is életben van, az amerikai erők folyamatosan fenntartják az Iránra nehezedő tengeri nyomást. Az elmúlt napokban például több iráni zászló alatt hajózó olajszállítót is feltartóztattak vagy harcképtelenné tettek, miután amerikai állítás szerint azok megpróbálták megsérteni az iráni kikötőkre vonatkozó blokádot. Teherán ezzel szemben azt állítja, hogy az Egyesült Államok maga ássa alá a diplomáciai folyamatot azzal, hogy a tárgyalások mellett, továbbra is fenntartja a katonai nyomást.
A konfliktus középpontjában tehát továbbra is a Hormuzi-szoros áll, aminek ellenőrzése a rajta áthaladó olaj- és gázszállítmányok miatt mindkét fél számára kulcsfontosságú. Irán ugyanis pontosan tudja, hogy katonai értelemben nem tud versenyezni az Egyesült Államokkal, ugyanakkor a szoros körüli bizonytalansággal sokkal nagyobb zavart okozhat, mint amit a hadereje önmagában indokolna.
A közel-keleti állam stratégiájának lényege így nem feltétlenül az, hogy legyőzze az Egyesült Államokat, hanem hogy olyan magasra emelje a konfliktus árát, hogy az már Washingtonnak és szövetségesei számára is egyre kényelmetlenebb legyen.
A Trump-adminisztráció stratégiája pedig a katonai nyomásgyakorlás mellett, újabban egyre inkább a gazdasági blokádra épül. Washington ugyanis abban bízik, hogy az iráni kikötők köré vont blokád, az olajexport akadályozása, a pénzügyi csatornák szűkítése és a szankciók együttesen olyan helyzetet teremthetnek Teherán számára, amelyben az előbb-utóbb engedni fog az amerikai követeléseknek.
Ennek elérése azonban közel sem bizonyul könnyű feladatnak. Irán már lényegében évtizedek óta szankciók között él, amik bár komoly károkat okoztak az ország gazdaságának, eddig nem vezettek a politikai rendszer összeomlásához. A teheráni vezetés az évek során megtanult alkalmazkodni a külső nyomáshoz, a belső gazdasági nehézségeket pedig rendszerint a külső ellenségkép erősítésére fordítja. Hasonló folyamatok figyelhetők meg a jelenlegi helyzetben is. A szankciók, bombázások, fenyegetések, ultimátumok láthatóan nem gyengítették meg érdemben az iráni vezetést, az egyre romló gazdasági és társadalmi helyzet ráadásul már a lakosság körében is egyre komolyabb ellenszenvet vált ki az amerikaiakkal szemben.
Washington tehát úgy tűnik hiába bízik abban, hogy a blokád előbb-utóbb tárgyalási kényszerbe hozza Iránt, könnyen előfordulhat, hogy a nyomás nem engedékenyebbé, hanem még ennél is kiszámíthatatlanabbá teszi az országot.
A kialakult helyzet pedig már Donald Trump számára is egyre kényesebb. Az iráni háború ugyanis éppen azt a politikai szerepet kezdi ki, amit az amerikai elnök hosszú ideje épít magáról. Trump nem egyszer úgy beszélt saját külpolitikájáról, mint ami szakítani kíván az amerikai beavatkozások régi logikájával és nem akar újabb közel-keleti háborúkba beleragadni. Az egyre kilátástalanabb helyzet miatt most viszont egyre inkább azzal kell szembesülnie, hogy az Iránnal szembeni erőpolitika könnyen ugyanabba a csapdába vezethet, amelybe Washington korábban már Irakban és Afganisztánban is belesétált: a gyorsnak, célzottnak és korlátozottnak ígért katonai műveletből és gazdasági nyomásból egy elhúzódó, drága és belpolitikailag is veszélyes konfliktus lesz.
Trump hitelét ráadásul az általa pár hónapja alapított Béketanács is tovább rontja. A szervezet eredetileg azzal a céllal jött létre, hogy a hagyományos nemzetközi intézményeknél gyorsabban, rugalmasabban és látványosabban tudjon közvetíteni a világ konfliktusaiban.
A hivatalos magyarázat szerint a Béketanács elsődleges feladata a Gázai övezet rendezésének elősegítése volt, de már az indulásakor világos volt, hogy Trump ennél szélesebb szerepet szán neki: egyfajta alternatív béketeremtő fórummá akarta tenni, amely egyszerre mutatja meg az amerikai vezető szerepet és az ENSZ-szel szembeni türelmetlenséget.
A Béketanács eddigi működése azonban inkább annak korlátait, mintsem az erejét bizonyította. A létrehozása bár politikailag jól illeszkedett Trump önképéhez, a valóságban azonban a testület nem rendelkezik olyan nemzetközi jogi súllyal, amely valóban kötelezővé tenné a döntéseit és sok szereplő szemében túlságosan amerikai kezdeményezés ahhoz, hogy pártatlan közvetítőként fogadják el. Mindez pedig az iráni konfliktus kapcsán még nyilvánvalóbbá vált. Egy Washington által vezetett Béketanácsot ugyanis vélhetően Teherán semmilyen körülmények között nem fogadna el közvetítőnek, ami már a konfliktus kezdetén rövidre zárta a Béketanács szerepét az ellentétek rendezésében.
A régóta fennálló ellentétek miatt a két ország azonban jelenleg szinte semmilyen platformon nem tud megegyezni egymással, ami egyben azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok-Irán között zajló háború teljes lezárására egyelőre továbbra sem mutatkozik sok esély.
A diplomáciai csatornák megnyitásával és a törékeny tűzszünet kihirdetésével párhuzamosan zajló kisebb összecsapások inkább azt mutatják, hogy a felek egyelőre nem a háború lezárására, hanem saját tárgyalási pozícióik javítására használják az időt. Ha viszont az Egyesült Államok túl sokáig nem tud eredményt felmutatni, Trump számára egyre nehezebb lesz megmagyarázni, hogyan lett a béketeremtés ígéretéből újabb közel-keleti háborús csapda. Ez pedig a csúfos afganisztáni kivonulás után mindössze öt évvel már jelentős csorbát ejtene a világ legerősebb katonai erejével bíró országának hírnevén.
