Joe Biden és az idióta kurafi, avagy nem könnyű bekerülni a legszórakoztatóbb amerikai elnökök közé
Annak apropóján, hogy egy bekapcsolva felejtett mikrofonnak hála az egész világ hallhatta, amint Joe Biden amerikai elnök a k##va anyjába (valójában nem oda, de erről később) küld el egy okvetetlenkedő újságírót, összegyűjtöttük Joe bácsi eddig színtelen és jobbára szagtalan karrierjének legviccesebb mozzanatait. Elnöki best of következik!
Lehet faragatlansággal vádolni Donald Trumpot, nincs is esküdtszék, amelyik felmentené e vád alól, de az kétségtelen, hogy minden idők egyik legszórakoztatóbb amerikai elnöke volt. Ronald Reagent sajátos humora, Bill Clintont saját balfékségéből adódó szórakoztató megnyilvánulásai (az Air Force One egyszer egy órán át blokkolta a Los Angeles-i reptér forgalmát, mert Clinton hajat akart vágatni és meg kellett várni az elnöki fodrászt - utólag kiderült ugyan, hogy csak pár perces csúszásról volt szó, de az már senkit nem érdekelt), a JFK után elnökké avanzsált Lyndon B. Johnsont pedig az emeli ki kollégái sorából, hogy elnöki teendőit szívesen összekötötte a „nagydolgával”. LBJ ugyanis gyakran tartott értekezleteket a vécén ülve (ehhez képest Churchill még egészen vállalható, ő általában fürdés közben diktálta emlékiratait a fürdőszoba előtt üldögélő titkárának).
Az biztos, nem könnyű toplistát felállítani minden idők legviccesebb elnökeiből.
Nem lehet kihagyni például idősebb George Busht, sőt überelni sem könnyű! Már az önmagában az élbolyba emeli, hogy 1992-ben egy díszvacsorán képes volt telibe hányni a japán kormányfőt, Mijazava Kiicsit. Az egész világ a szerencsétlen elnökön röhögött, az amerikai komikusok hónapokig hányós viccekből éltek, Japánban pedig új szinonímája született a hányásnak: a Busshu-suru (nagyjából annyit tesz, a „Bush-dolgot csinálni”).
Fiának, ifj George Bush-nak ugyan egy ehhez hasonló gasztroenterológiai bravúr már nem jött össze (bár egyszer megmasszírozta Merkel muttit), de szándékán kívül neki is sikerült egy új kifejezést "feltalálnia". Nekünk magyaroknak csak Medgyessy Péter klasszikusai jutottak, de higgyék el, ezek a kanyarban nincsenek a „bushizmusokhoz” képest. Például: „Szerintem egyetértünk abban, hogy a múltnak vége” ("I think we agree, the past is over.") vagy „Félrebecsültek engem” (I think they misunderestimated me!) és végül a személyes kedvencünk:
Vigaszágon mindenképp említést érdemel még a Teddy mackó névadója, Theodore Roosevelt (nem a tolószékes elnök, hanem távoli rokona, a századelő nagyformátumú elnöke, aki egyébként utálta, ha Teddynek szólították), aki rendszeresen a legelképesztőbb szitkokkal bombázta politikai ellenfeleit. Nem lehet nem szeretni azt az embert, aki dühében időnként „körülmetélt bűzösborznak” (circumsized skunk) titulálja a másikat.
Bush-hoz hasonlóan a legtöbb elnök persze akaratán kívül válik szórakoztatóvá, Reagen legendásan jó humorérzéke és előadói stílusa kevés kollégájának adatott meg.
Minden idők egyik legrosszabb amerikai elnökének tartott Jimmy Carter nyulas incidensén például hónapokig röhögtek az amerikaiak. A szabadságát töltő elnököt 1979 áprilisában csónakázás közben megtámadta egy nyúl! A stábja hetekig azon vitatkozott, hogy a nyulak tudnak-e egyáltalán úszni, majd, amikor a sajtó is megneszelte az incidenst, szegény Carter közröhej tárgya lett. A Fehér Ház még évekig nem volt hajlandó kiadni az esetről készült fotókat, végül a Reagen-adminisztráció alatt a sajtó csak hozzájutott a rettegett vérnyúlról készült felvételekhez.
Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel csak azt akartuk bizonyítani, Joe Bidennek igen erős mezőnyben kell helytállnia ahhoz, hogy egyáltalán felkerüljön egy ilyen listára. Javára legyen írva, nem tétlenkedik.
Joe Biden politikai pályafutása tele van furcsaságokkal és hatalmas vargabetűkkel. Az elnök Fehér Házig vezető (damaszkuszi) útját nem sokkal megválasztása után megírtuk (két részben ITT és ITT), így ennek részleteire most nem térnénk ki. Akad téma ezen kívül is elég.
Biden szerencsére heti rendszerességgel szállítja a verbális, vizuális és néha bizony olfaktorikus furcsaságokat.
Legújabb húzása, a sonofabitch-gate, a magyar sajtót is bejárta, bár a hibás fordítás miatt az amerikaihoz képest kicsit más hangsúllyal. Történt ugyanis, hogy az elnök sajtótájékoztatója végeztével nem kapcsolta ki időben a mikroportját és egy utólag bekiabált, az elszabaduló inflációval kapcsolatos kérdésre válaszul maga elé motyogta, mennyire „idióta kurafi” is a kérdező újságíró, a Fox News-os Peter Doocy (Biden pár órával később telefonon elnézést kért a férfitől).
„K#rva anyját, de hülye” vagy „Idióta kurafi”? A magyar sajtóban valamiért az előbbi fordítással jelent meg Biden megjegyzése, csakhogy, habár szó szerinti fordításként helyes lehet, kontextusát tekintve a son of a bitch kifejezés jóval enyhébb nálunk használt „párjánál”. A hétköznapi amerikai angolban ma már egyáltalán nem számít súlyos káromkodásnak, ahogy a kurafi is csak egy régies szitokszó, pedig könnyen rá lehet jönni, melyik két szóból állt össze. Elég csak megnézni, hogy azok a filmek és tévésorozatok, amelyek úgy félnek a f#ck szótól, mint ördög a szenteltvíztől, vígan használják. Ettől függetlenül Biden megjegyzése természetesen bunkó volt. A liberális mainstream azonnal megpróbálta tisztára sikálni az elnököt. A balos sajtóban egymást érték a cikkek, amelyek szájába rágták az egyszeri választónak, Biden miért mondhat ilyeneket és Trump miért volt sokkal taplóbb figura, mint a jóságos Joe bácsi.
Biden pályafutása egyébként tele van tolerálható, megmosolyogtató sutaságokkal is.
Egy 2008-as kampányeseményen Chuck Graham állami szenátort megkérte, álljon fel, hogy megtapsolhassa őt a tömeg, megfeledkezve arról, hogy Graham tolószékben ül. Egy másik alkalommal meg közölte az ír kormányfővel, hogy Isten nyugosztalja az édesanyját, mire kiderült, szegény Brian Cowennek az apja halt meg. Biden az elnökválasztási kampányban szentül megfogadta azt is, nem csak a Fehér Házat, de a kongresszus alsóházát is megszerzi a demokratáknak. Ezzel csak az volt a baj, az már az övék volt.
Se szeri, se száma azoknak a beszédeknek, amelyekben Biden magát zárja saját gondolatai labirintusába (lásd a mellékelt videót), majd amikor látja, hogy nincs kiút, egyszerűen félbeszakítja az egész gondolatsort. Azért sem lehet haragudni egy 78 éves öregemberre, hogy a hosszúra nyúló tárgyalásokon bebólint kicsit vagy, hogy akaratán kívül(?) elenged egy galambocskát.
Máskor már-már sajnálatot érzünk iránta.
Egészen megdöbbentő látni, mennyire elveszetten ül a G7-es vezetőkkel egy asztalnál, szinte látszik a szemén, hogy a pokolba kívánja az egészet. Mit érdekli őt, hogy a dél-afrikai elnököt alig tíz perccel korábban egyszer már bemutatták neki?! Vagy miért várjuk el tőle, hogy a súgógép olvasása közben tudja, a szövegbe szúrt utasításokat („idézet jön”) nem kell felolvasni, esetleg azt, hogy megjegyezze az ausztrál miniszterelnök nevét. Amikor pedig közölte, hogy a „szegény gyerekek ugyanolyan éleselméjűek és tehetségesek, mint a fehér gyerekek” bizonyára nem jól palástolt rasszizmusa tört felszínre, csupán az amerikai társadalmi realitásokra kívánt rámutatni.
Aztán van, hogy szekunder szégyenérzet önti el az embert, ha ránéz. „Gyermeksimogatós” videói inkább teszik hasonlatossá egy a családi eseményeken épp csak megtűrt, perverz nagybácsihoz, mint a szabad világ vezetőjéhez. Az is látszik rajta, kifejezetten nehezen kezeli, ha valaki ellentmond neki. Az újságírós anyázás, vagy az, hogy egy kampányrendezvényen fekvőtámasz-versenyre(!) hívta majd miután ledagadtozta, még „istenverte hazudozónak” is nevezte az őt kritizáló polgárt, mind ezt bizonyítja.
Szó se róla, Trump pont ugyanilyen volt elnöknek, sőt, talán rosszabb is. A bicskanyitogató az, hogy Biden hülyeségeit az amerikai mainstream rendre elnézi, sőt, még cukinak is próbálja beállítani. Szerencsére az amerikai választók médiaszembeszélben is látják, hogy Biden eddigi elnöki pályafutása óriási kudarc. Biden eltolta a járványkezelést (kétségtelen, Trump is), ráadásul a teljesen elbaltázott afganisztáni kivonulás, illetve a pocsék gazdasági mutatók miatt is főhet a feje. Nem csoda, hogy a közvélemény-kutatások szerint Trump simán hozna egy visszavágót. Novemberben ráadásul félidős választásokat tartanak, a képviselőház (alsóház) mind a 435 helye, illetve a szenátus 100 székéből 34 vár gazdára. Elég lehet néhány jól időzített Bidenizmus és a képviselőházi demokrata többség megy a levesbe, ahogy a szenátusi 50:50-es egyensúly is felborulhat. Biden szinte biztosan nem vág már neki még egy ciklusnak, három évet, ha egészsége engedi, még lehúz – szerencsére. Lesz muníciónk egy következő cikkhez is!
