Hol pattanhatnak ki a jövő konfliktusai?
A koronavírus-járvány hatására látványosan felgyorsult az erővonalak átalakulása a világgazdaságban és a nemzetközi kapcsolatokban. A világ a hidegháború vége óta a következő években néz szembe a legnagyobb kihívással, miképpen kerülhető el egy pusztító hatású konfliktus a nagyhatalmak között.
A pandémia joggal veti fel, hogy a huszonegyedik század harmadik évtizedébe lépve az emberiség a korábbiaknál hatékonyabban tudja-e kezelni a súlyos kihívást jelentő válsághelyzeteket. A világjárvány eddig eltelt másfél éve után a kérdésre nem adhatunk egyértelműen igenlő választ.
Bár a vártnál némileg korábban sikerült kifejleszteni és tömegesen előállítani a koronavírus elleni vakcinákat, éppen az oltóanyagok egyenetlen elosztása miatt fenyeget, hogy a jelenleg használatos vakcinákkal szemben ellenálló vírustörzs indulhat terjedésnek.
Az elmúlt hónapok világossá tették, hogy egyfelől a vakcinák előállításáért folyó versenyfutást is a geopolitikai érdekek határozzák meg, másfelől a világgazdaság perifériájára szoruló államoknak esélyük sincs arra, hogy lakosságukat rövid időn belül átolthassák.
Vagyis a nemzetközi együttműködés kereteit biztosító szervezetek, legyen szó az ENSZ-ről vagy annak közegészségügyi szakhatóságáról, az Egészségügyi Világszervezetről (WHO), képtelenek voltak garantálni, hogy ne a nagyhatalmi érdekek érvényesüljenek a hosszú idő óta példátlan egészségügyi válsághelyzettel szembenéző emberiség közös érdekeivel szemben.
A második világháború után kialakult nemzetközi szervezetek a hidegháború idején még megfelelő keretet adtak a konfliktusok diplomáciai rendezésének, ami a XX. század tragikus világégései után jelentős előrelépést jelentett.
A hidegháború lezárta a szuperhatalmi versengést. Ezt azonban nem követte a nemzetközi biztonsági rendszer olyan átalakítása, ami tükrözte volna a világpolitika erővonalainak változását.
Magyarázatul kínálkozik, hogy a kétpólusú világrend bukását követően az egyetlen szuperhatalomként talpon maradó Egyesült Államok nem volt érdekelt a nemzetközi biztonsági rendszer átalakításában. A világpolitika erővonalai azonban a vártnál is gyorsabban változtak. Már az új évezred első évtizedének végére mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a Washington által uralt egypólusú világrend helyett egy többpólusú, s ebből adódóan jóval instabilabb geopolitikai tér kialakulásával kell számolnunk.
Amíg a hidegháború idején világosan kirajzolódtak a szemben álló tömbök, és a kölcsönös nukleáris elrettentő erő megelőzhetővé tett egy globális konfliktust, a huszonegyedik század „szép új világában” a nagyhatalmak közötti konfliktusok már jóval kiszámíthatatlanabbak. A szuperhatalmi versengés helyett az Egyesült Államok jelenleg több fronton ütközik meg a régi rivális Oroszország mellett a szuperhatalmi kihívó Kínával, és egyre nyilvánvalóbban a hagyományos transzatlanti partnerével, Nyugat-Európával is.
Az új évezred első évtizedeiben a putyini reneszánszt megélő Oroszország már, a rohamléptekkel bővülő gazdaságú Kína pedig még nincs abban a helyzetben, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi riválisa legyen.
Az Európai Unió pedig a világgazdaságban megőrzött befolyását egyre kevésbé tudja politikai tőkévé konvertálni. Az átmeneti korszak akkor fog lezárulni, amikor az erőviszonyok a hidegháborút idézően elérik azt a kiegyensúlyozottságot, amely már elégséges a kölcsönös elrettentéshez.
A világpolitika folyamatai logikusan egy újabb kétpólusú, kelet–nyugati szembenállás felé vezetnek, amelyben a demográfiai krízisben lévő Oroszország válhat a geopolitikai ütközés első számú frontjává. A világ erőforrásainak tekintélyes részét birtokló, és a szovjet szuperhatalmiság örökségeként jelentős nukleáris potenciállal rendelkező Oroszország gazdasági súlyával és népességének számával már jelenleg is messze eltörpül a feltörekvő Kína mögött, amely könnyen kiszámítható módon a terjeszkedés terepét látja a szomszédos ritkán lakott, végtelen orosz térségekben.
A ma Oroszországa érzékeli ezt a veszélyt, kilábalást keres a demográfiai krízisből, de a népesedési prognózisok a családpolitikai erőfeszítések ellenére sem kecsegtetnek semmi jóval.
Vagyis Moszkva, még ha a jelenlegi átmeneti világrendben taktikai megfontolásból együtt is működik Pekinggel, előbb-utóbb Kínával szemben az újra egymásra találó transzatlanti világ védőernyőjére szorul.
Ha a kínai gazdaság fejlődésének üteme és katonai potenciáljának bővülése bármilyen okból megtörik, ez időben kitolhatja a jelenlegi átmeneti korszakot, de Moszkva számára ez csak haladékot jelent. A szuperhatalmi pozíció visszaszerzésére Oroszországnak nincs valódi esélye, ahogy Európa is, a hidegháború korszakához hasonlóan, ismét az alárendelt szövetséges pozíciójába kényszerül.
A kétpólusú világrend újbóli kialakulása valószínű folyamat, de jövőbeli stabilitása nagyban függ majd a globális éghajlatváltozás által még inkább felerősített észak–déli szembenállás ma még nehezen megbecsülhető elmélyülésétől.
A jelenlegi értelemben vett észak–déli konfliktus, az erőforrások aránytalan birtoklása a centrum és a periféria között gyakorlatilag egyidős a világgazdaság megszületésével, a huszadik század második felének népességrobbanása a déli periférián azonban egyre nehezebben kezelhető helyzetet teremtett.
Ebből adódóan könnyen lehet, hogy a világ nyugati és keleti centrumországai az igazi fenyegetést nem is a szuperhatalmi riválisban, hanem a modernizációs zsákutcában vergődő, túlnépesedett szubszaharai, fekete-afrikai, közel- és közép-keleti, hátsó-indiai és latin-amerikai térségekből érkező migrációs tömegekben fogják látni. Közhelyszámba megy a megállapítás, de igaz: a körvonalazódó globális konfliktusok csakis globális erőfeszítéssel előzhetők meg.
Nyilvánvaló globális érdek az erőforrások arányosabb szétosztása, illetőleg a hatékonyabb nemzetközi kríziskezelés kereteinek és eszközeinek mielőbbi megtalálása. Mindaddig, amíg egyszer csak nem lesz késő.
A ma döntéshozói a biztonság illúzióját nyújtó centrumban még sokszor abban a hitben ringatják magukat, hogy ezeket az engedményeket az unokáiknak, legrosszabb esetben a gyermekeiknek kell meghozni. Valójában nekik kellene, olyan nemzedékként, amely még valóban döntő hatással van a folyamatok alakítására. A koronavírus-járvány kezelése nem azt mutatja, hogy a centrumországok felfogták volna a veszély valódi súlyát.
Megjelent a Magyar7 2021/34. számában.
