Hideg tél, forró konfliktusok, avagy a narratívák háborúja
A második világháború befejezése óta a legtöbb európai számára a háborúkat távoli tájakon vívják idegen népek és emberek, mi meg a tévében követjük, ahogy egy minden eddiginél élethűbb akciófilmet. Az orosz–ukrán válsággal a háború réme azonban kilépett a képernyőkről és ott tombol a nappalinkban.
A szlovák védelmi miniszter néhány nappal ezelőtt az orosz–ukrán válságra utalva kijelentette, Európa 1945 óta nem járt ilyen közel a háborúhoz. Függetlenül attól, hogy Jaroslav Naďnak sikerült zárójelbe tennie a népirtásba torkolló délszláv háborút (meg még vagy féltucat európai fegyveres konfliktust), abban azért igaza volt, hogy a kontinens békéjét évtizedek óta nem fenyegette ekkora veszély. Más kérdés, hogy a helyzet még így is sokkal kevésbé ijesztő annál, ahogy azt a nyugati sajtó egy része láttatni igyekszik.
Mielőtt érdemben foglalkoznánk annak lehetőségeivel, vajon lesz-e háború Ukrajna és Oroszország között, érdemes előbb egy másik, nem csak gondolatkísérletek formájában létező konfliktussal foglalkozni. A narratívák háborújával.
Unásig csépelt közhely, hogy a modern háborúkat már nemcsak csatatereken és terepasztalok mellett vívják, hanem az emberek fejében is. Jó testvérekként, a náci és bolsevik rezsimek egymást túlszárnyalva fejlesztették tökélyre a háborús propagandát, így mind Moszkvának, mind Washingtonnak volt honnan eltanulnia a narratívák háborújának stratégiai lépéseit. A Russia Today vagy a Sputnik News minden egyes amerikai intervenciót és NATO-terjeszkedést bíráló cikkére jut legalább egy, de néha kettő háborús uszítás a New York Timesban vagy a Washington Postban is, amely aztán jobb, rosszabb ferdítések után szépen lecsapódik az európai liberális sajtóban. Miközben az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij maga jelenti ki egy interjúban, hogy Nyugaton félreértik a helyzetet, semmi szükség a pánikkeltésre, Joe Biden amerikai elnök néhány napra rá már azt delirálja, az oroszok februárban megtámadják Ukrajnát.
Függetlenül attól, hogy nyilván ez az opció sem kizárható, hiszen kristálygömb híján, különösen a jövőt illetően, nehéz jóslatokba bocsátkozni, a rendelkezésünkre álló tények alapján mégis kijelenthető, igen kevés az esély egy valódi háborúra. Azt meg, hogy néhány sajtómunkás már azzal riogat, Putyin nem áll meg Ukrajnánál és megtámadja a NATO-t, értsd: Szlovákiát, Romániát és Magyarországot, végképp ostoba propagandának kell tekintenünk. Az oroszok ugyanis nem akarnak háborút a NATO-val! Minek?! Azt már 2014-ben sikerült elérniük, hogy Kijevnek esélye se legyen csatlakozni az észak-atlanti együttműködéshez. Keveset beszélnek erről, de ahogy Demkó Attila geopolitikai szakértő felhívta rá a figyelmünket, teljesen kizárt, hogy a NATO felvenne soraiba egy olyan tagállamot, amelynek területén két szakadár köztársaság is működik, arról nem is beszélve, hogy a Krímet meg az oroszok tartják megszállás alatt.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az amerikai pénzből felpumpált ukrán hadsereg korántsem jelentene könnyen megoldható feladatot Oroszország számára.
A térségben állomásozó nagyjából 130-140 ezer orosz katona, kiegészülve az ukrajnai szakadárokkal sem elég ahhoz, hogy Putyin fehér lovon, azbukás diadalívek alatt vonulhasson be Kijevbe. Ráadásul egy dolog elfoglalni egy országot, de megszállva tartani már kettő. Ehhez Putyinnak se elég katonája, se elég pénze nincs, viszont esze annál több van. Minden egyes orosz lépés, a diplomaták hazahívásától a véletlenül épp a lengyel határhoz és a Baltikumba tervezett februári hadgyakorlaton át a NATO-nak benyújtott teljesíthetetlen követelésekig, egy-egy mondat az orosz– amerikai párbeszédben. Ugyanez igaz fordítva is a Közép-Európába telepített NATO-harccsoportoktól a „minden eddiginél keményebb” szankciók belengetéséig.
Rendben, Putyin nem indít frontális támadást és nem akar tavaszra Kárpátalján vodkázni az orosz légideszant tisztjeivel, de egy helyi érdekű offenzíva azért még beleférhet? Nos, tulajdonképpen igen. Demkó szerint például három valamirevaló célpontja is lehet az oroszoknak: a Dnyeszter Menti Köztársaság megerősítése, a szeparatisták által egyszer már elfoglalt Mariupol, amivel a szakadár köztársaságok tengeri kikötőhöz jutnának, illetve a Krím vízellátását biztosító csatorna egyik csomópontja, Nova Kahovkánál.
Érvek és ellenérvek sokasága szól mindegyik mellett, de egyrészt a várható gazdasági következmények, másrészt pedig amiatt, hogy az orosz közvélemény sem akar háborút, nem valószínű, hogy az oroszok bármelyiket megpróbálnák.
Sokan attól tartanak, Putyint az arcvesztéstől való félelem arra késztetheti, hogy előre, azaz nyugat felé „meneküljön”. Tankokkal meg bombázókkal! Mi van, ha Washington nem hajlandó engedni, egyáltalán? A sarokba szorított orosz vezetés nem teheti meg, hogy azt a százegynéhányezer katonát dolgavégezetlenül hazahívja. Sokan, köztük e sorok írója is valami hasonlóban látja, látta az első puskaporos hordót berobbantó szikrát. Jó jel viszont, hogy elég megnézni az angol nyelvű orosz állami sajtót és világosan látható, az orosz népet egyelőre nem készítik fel semmiféle háborúra. A Kreml nem kommunikál háborús helyzetet, nem beszél jogos önvédelemről vagy megelőző csapásról. Putyin folyamatosan arról beszél, nem akar háborút.
Valódi hadsereg helyett tehát egyelőre csak narratívák küzdenek egymással. Ezeket érdemes a helyükön kezelni, amihez elég, ha belátjuk, mindegyiknek megvan a maga igazsága. Az ukránok részéről teljesen érthető, hogy vissza akarják szerezni megszállt területeiket és pirog helyett szívesebben ennének már sajtburgert és pho-levest. A NATO és az Egyesült Államok szintén saját stratégiai érdekei mentén jár el, hülyék lennének nem beverni egy 600 ezer négyzetkilométeres éket Oroszország oldalába. De, és erről feledkeznek meg sokan ezen az oldalon, az oroszok félelmei is teljesen érthetőek.
A Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlása számukra nem (csak) a felszabadulás nagy pillanata volt (ajánlott irodalom: Szvetlana Alekszejevics Elhordott múltjaink), hanem az élet megszokott kereteinek hirtelen szétesése.
Felejtsük el, hogy az orosz–ukrán konfliktusban el lehet dönteni, kinek van igaza. Hagyjuk ezt a nyugati gőgöt. A történelem nem így működik. Az egész orosz–ukrán válság vélhetően lezárul majd egy megegyezéssel. Amitől igazán tartanunk kell az az, hogy nem ágyaz-e meg egy újabb, a mostaninál is jelentősebb konfliktusnak. Putyin ugyanis nem csak Kelet-Ukrajnában tud borsot törni a NATO orra alá! „Vigyázó szemetek” Kubára és/vagy Venezuelára vessétek - nyilatkozta nekünk nemrégiben Demkó Attila. Egyet kell, hogy értsünk vele!
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/05-ös számában.
