Henry Kissinger: Előbb-utóbb muszáj lesz figyelembe venni Moszkva érdekeit

Az Egyesült Államok külpolitikáját évtizedekre meghatározó politikus a háború kapcsán arról beszélt, előbb-utóbb muszáj lesz megtalálni Moszkvával a közös hangot, máskülönben elérjük, hogy Oroszország Kína európai előretolt bástyájává váljon. Kissinger központi gondolata tehát az, hogy Oroszországot saját jól felfogott érdekünkben kell valahogy a "körön belül" tartani. Európa és az Egyesült Államok ugyanis sokkal nagyobb bajba sodorja magát azzal, ha Kína karjába löki az országot. 

Mielőtt azt hinnénk, tisztázzuk gyorsan, Kissinger egyáltalán nem oroszbarát. Ehhez nem is kell áttekintenünk politikai pályafutását, elég, ha átfutjuk a Magyarországon is rendkívül népszerű író, történész Niall Ferguson által készített beszélgetést.

Az USA  korábbi külügyminisztere ugyanis azt mondja, példaértékű volt a NATO fellépése a háború kitörését követően. Az észak-atlanti együttműködés olyan példáját adta a közös erőfeszítésnek,  amelyre soha korábban nem volt precedens, de ezzel együtt is fel kell tennünk a kérdést:

Kissinger szerint ráadásul a Putyin által indított háborúra "nincs mentség", bár az orosz elnök mindig is "különösen körültekintő elemző" volt, amelynek nagy hasznát vette egy hanyatló ország fejeként. Más kérdés, hogy mostanra elveszítette ezt az arányérzékét, ennek jele a kirobbant háború is. 

Az egykori külügyér, aki korábban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján épp maga kezdeményezte a nyitást Kína irányába (ennek egyik formája volt a Forrest Gump-ban is megénekelt pingpong diplomácia), most, a geopolitikai játszmákhoz elengedhetetlen pragmatizmussal, tulajdonképpen ugyanazért javasolja az oroszokkal való kvázi kiegyezést, amiért tette ugyanezt Kínával, ötven évvel ezelőtt. Akkor a Szovjetunió, ma Kína jelenti a nagyobb veszélyt és Kissinger pontosan tudja, időtálló geostratégiát nem lehet a rosszul értelmezett moralitás talajára építeni. Az interjút készítő Ferguson találóan foglalja össze a problémát. Minden külügyminiszter vagy amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó (Kissinger első jelentős pozíciója előbb Richard Nixon majd Gerald Ford alatt) alapvetően két lehetőség között kénytelen választani: rossz és még rosszabb között.

Pontosan így kell értelmezni az aktuális külpolitikai helyzetet is. A sokat szidott Nixon egyik legzseniálisabb politikai húzása éppen az volt, hogy (nem kis részben Kissinger ráhatására) kiválóan látta be, Oroszország és Kína között konfliktus feszül. Ahogy Ferguson írja, 1969-ben az Egyesült Államok egyértelműen vesztésre állt a hidegháborúban, s talán soha nem nyeri meg, ha Nixon és Kissinger nem áll neki tovább szélesíteni a két eurázsiai nagyhatalom között húzódó, '69-ben fegyveres konfliktussá eszkalálódó ellentétet.

Elsőre nyilván elvtelen alkunak tűnhet a milliókat legyilkoló kommunista Mao-rezsimhez közeledni, vagy tárgyalóasztalhoz ülni a szovjetekkel, de hosszú távon Nixonéket igazolta a történelem. A háború "hideg" maradt.

Rendkívül érdekes része a beszélgetésnek, ahol Kissinger az amerikai társadalom, szerinte példátlan megosztottságáról beszél, mondván, ma már azon folyik a vita a két oldal között, vajon érvényesek-e egyáltalán azok az értékek (az Alkotmány elsőbbsége, az egyéni szabadságjogok tisztelete, a törvény előtti egyenlőség), amelyek az elmúlt kétszázötven évben meghatározták Amerikát. Kissinger itt élesen kritizálja a progresszív baloldalt, mondván azok abból a téves elképzelésből indulnak ki, 

A beszélgetés apropóját egyébként Kissinger hat nagyformátumú vezetőről (Richard Nixon, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, Kondar Adenauer, Lee Kuan Yew és Anwar Sadat) életéről és pályafutásuk politikai tanulságairól készülő könyve adta, így Volodimir Zelenszkij is óhatatlanul előkerült. Bár Kissinger méltatja az ukrán elnök politikai teljesítményét, felteszi a kérdést, mit tud majd megőrizni hatalmából, ha előbb utóbb kénytelen lesz békét kötni Oroszországgal.

Kissinger egyébként már 2014-ben, nem sokkal Krím után, megírta, nem szabad erőltetni Ukrajna NATO-csatlakozását, mert háború lesz a vége. Arra a felvetésre, Finnország és Svédország csatlakozásával nem ugyanezt a hibát követi-e el az észak-atlanti együttműködés, Kissinger úgy reagált, a NATO-ra szükség van, ahogy szükség volt 50-60 évvel ezelőtt is, amikor a Szovjetunióval szemben kellett fellépni, csakhogy a világ mára megváltozott.

Európát és az Egyesült Államokat elsősorban már nem egy hanyatló Oroszország, hanem a Közel-Kelet és Ázsia felől fenyegeti veszély.

Ismét érdemes átadni neki a szót:

Különösen érdekes a beszélgetés végén elhangzó gondolat:

Kissinger egyik központi gondolata, hogy éppen ennek a párbeszédnek a hiánya, akár Kínával, akár Oroszországgal, teszi világunkat egy rendkívül veszélyes hellyé.