Harminc éve gyilkolták meg Jichák Rabin Nobel-békedíjas izraeli kormányfőt
Harminc éve, 1995. november 4-én gyilkolta meg egy szélsőséges zsidó fanatikus Jichák Rabin Nobel-békedíjas izraeli kormányfőt, aki 1993-ban Jasszer Arafat palesztin vezetővel aláírta az izraeli-palesztin megbékélést előirányzó megállapodást.
Rabin 1922. március 1-jén született Jeruzsálemben Oroszországból bevándorolt zsidó telepesek gyermekeként. Mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, s már középiskolás korában a zsidó állam létrehozásáért küzdő földalatti Hagana mozgalom rohamosztaga, a Palmach tagja lett. A második világháború után a Palesztinába illegálisan érkező, táborokban őrzött zsidó bevándorlók kiszabadításánál segédkezett, ezért 1946-ban a britek fél évre be is börtönözték. Az 1948-as izraeli függetlenségi háború idején a Jeruzsálemet védő Harel brigád parancsnoka volt, később ő vezényelte 50 ezer palesztin kitelepítését.
A következő két évtizedben egyre magasabb rangokat töltött be a zsidó állam hadseregében. 1964-ben nevezték ki vezérkari főnökké, 1967-ben egyik kidolgozója volt az elsöprő izraeli győzelemmel zárult harmadik, úgynevezett hatnapos arab-izraeli háború terveinek. 1968-tól öt évig a kulcsfontosságú washingtoni nagyköveti posztot töltötte be, hazatérése után a Munkapártban kezdett politizálni. 1973 decemberében lett a kneszet, a parlament tagja, nem sokkal később Golda Meir kormányában munkaügyi miniszternek nevezték ki.
Amikor Meir 1974 áprilisában lemondásra kényszerült, az új arcnak számító Rabint jelölték utódául, ezzel ő lett az első izraeli miniszterelnök, aki már az ország területén született.
Három évig vezette a kabinetet, erre az időszakra esett az entebbei kommandóakció, amelynek során izraeli egységek Ugandából mentették ki egy palesztinok által eltérített repülőgép izraeli utasait.
Rabin 1977-ben lemondott, mivel kiderült, hogy felesége illegális bankszámlát tart fenn az Egyesült Államokban, a Munkapárt az ezt követő választásokat elvesztette. Rabin 1984-ben tért vissza a politikába, a Munkapárt-Likud nagykoalíciós kormányában a védelmi tárcát vezette, a következő évben ő terjesztette elő a libanoni csapatkivonásról és a biztonsági övezet kialakításáról szóló javaslatot. Amikor 1987-ben a megszállt területeken kirobbant a palesztin felkelés, az intifáda, Rabin a vasököl politikájával válaszolt, az
való harc útját választotta. A tárgyalásoktól mindazonáltal nem zárkózott volna el, de a keményvonalas Likud-párti Jichak Samír kormányfő erre nem volt hajlandó.
Rabin 1992-ben ismét a Munkapárt vezetője, majd a párt választási győzelmét követően Izrael huszonötödik kormányának élén az ország miniszterelnöke lett. Kormányfői ars poeticáját így fogalmazta meg:
Ennek szellemében cselekedett, a legfontosabbnak és a béke zálogának a biztonságot tartotta. Az egykori héja, a dúsan dekorált és vereséget soha nem szenvedő tábornok belátva, hogy a konfliktusnak nem lehet katonai megoldása, olyan lépésre szánta el magát, amit csak tőle fogadtak el.
Rabin 1994. július 24-én Washingtonban Husszein jordániai királlyal is aláírta a két ország között 46 éve fennálló hadiállapot végét jelentő nyilatkozatot, majd októberben a végleges békeszerződést. Rabin, Peresz és Arafat 1995. szeptember 28-án állapodott meg a palesztin autonómia kiterjesztésében: a dokumentum rögzítette az izraeli katonák ciszjordániai kivonulásának szakaszait, valamint azt, hogy 28 év megszállás után palesztin önkormányzat létesül hét városban és 450 faluban, ugyanakkor engedélyezte, hogy fennmaradjanak a zsidó telepek, amelyeket izraeli katonák védelmeznek.
Hat héttel később, 1995. november 4-én Rabint egy tel-avivi nagygyűlés után meggyilkolta a béketörekvések egy szélsőséges zsidó ellenzője. A béke reménye a gyilkossággal együtt foszlott szét: 2000-ben kitört a mintegy öt évig tartó második palesztin intifáda, a béketárgyalások összeomlottak.
