Folytatható-e Merkel öröksége?

Ebben az évben ugyanis egy újabb hosszú fejezet zárul le a német politikában. Angela Merkel 16 év után nem indul a kancellári székért folytatott versenyben. Ez a választás nemcsak Németország politikai irányultsága és lehetséges jövőképe szempontjából lesz kulcsfontosságú, hanem befolyásolja majd az Európai Unió politikáját is.

Merkel már a negyedik választási ciklus alatt, a 2017-es német szövetségi választásokat megelőzően bejelentette visszavonulását a kancellári posztról.

Ám akkor még ahogyan ő, úgy Európa más vezető politikusai sem sejtették azt a bizonyos tényezőt, amely nagy részben befolyásolta és meghatározta az európai politika akkori alakulását, az úgyevezett „Trump együtthatót”. Donald Trump választási sikere jócskán meghatározta az akkori német politika jövőjét. Merkel indult a 2017-es szövetségi választásokon, melyet a CDU/CSU elnökeként meg is nyert. A kancellár asszony jelentős politikai hagyatékát két fő területen lehet kiemelni: ezek a környezetvédelmi- és a külgazdasági- , illetve a külpolitika.

Németország Merkel vezetése alatt aktív politikai szereplővé nőtte ki magát a nemzetközi porondon.

Az Angela Merkel vezette német külpolitika eltávolodott a katonai beavatkozások a „hard power” alkalmazásától és a diplomácia, gazdasági együttműködés és a humanitárius segély („soft power “) felé vette az irányt. A líbiai krízis volt az első olyan nemzetközi példa, amikor Németország nem támogatta az ENSZ által kezdeményezett katonai beavatkozást.

A németek, a Maliban a franciák oldalán történő beavatkozáson kívül, végig követték a külpolitika ilyen felfogását. Merkel a diplomácia eszközeivel segítette tető alá hozni a 2014-es a minszki jegyzőkönyvet, melynek köszönhetően jött létre a tűzszüneti megállapodás Ukrajna és a szakadár Donyecki és Luhanszki Népköztársaság között.

Bár Merkel a Krím-félsziget annektálását követően Oroszország szankcionálását is támogatta, ez mégsem gátolta meg őt egy új német-orosz gazdasági együttműködésben az Északi Áramlat-2 projekten keresztül,

mellyel Németország megkétszerezte az Oroszországból exportálható földgáz mennyiségét a Balti-tengeren keresztül.

Fotó:  TASR

Ez Németország szempontjából előnyös gazdaságpolitikai húzás, mivel így a nukleáris energia beszüntetése, illetve az Európai Unió 2050-es klímasemlegességi akcióterve sem jelenthet majd problémát a német energiafüggőség szempontjából. Bár Merkel számos EU-s tagország, beleértve a lengyelek, franciák és a balti országok akarata ellenére mélyítette a német-orosz (egyben EU-s) gazdasági együttműködést, mégis ezzel a gazdaságpolitikai manőverrel próbálta „kordában“ és egyben közel tartani magához Vlagyimir Putyint.

Az orosz-ukrán konfliktust követően sem volt „megnyugvás” az EU számára, hiszen az „arab tavasz” által elindított „demokratizálás” a Közel-Keleten hatalmas migrációs hullámot indított el Európa felé 2015-ben. Az EU megosztott maradt a probléma kezelése kapcsán: menekültek kötelező kvóta szerinti elosztása vs. menekültjog és kvótarendszer elutasítása. Bár Németország támogatta a kvótarendszer alkalmazását és menekültstátuszt biztosított több tucatnyi bevándorlónak, mégis

Merkel vezető szerepet vállalt egy EU-Törökország közti bilaterális egyezményben, melynek fő célja a migráció szabályozása, az EU-ra nehezedő migrációs nyomás csökkentése, az emberkereskedelem és az illegális bevándorlás megfékezése volt.

Merkel diplomáciai hozzáértése egyben megakadályozta egy új politikai rend kialakulását – a „nagyhatalmi játszmák kezdetét”. A kancellár szerepet vállalt Vlagyimir Putyin orosz elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök autoriter kormányzásának, illetve Donald Trump amerikai elnök nacionalista politikájának kezelésében. Németország első ám egyenlő embereként legyen szó a brüsszeli G-7 vagy G-20-as csúcstalálkozókról, mindig „win-win” szituációkat próbált teremteni, a háborút és a katonai beavatkozásokat elkerülni és az eszkalálódott politikai helyzetet a diplomácia keretein belül megoldani.

Kompromisszumkereső természetének és pragmatikus politikájának köszönhetően 16 éves kancellársága alatt segített fenntartani a nemzetközi rendet.

Merkel „klímapolitikáját” 2 jellegzetességgel írhatjuk le: hazai stagnálás és nemzetközi siker. Míg a kancellár nemzetközi szinten remekelt a különböző emissziók csökkentését szorgalmazó multi – ill. bilaterális egyezmények kitárgyalásában (párizsi éghajlatvédelmi egyezmény, európai zöld egyezmény, Nemzetközi Megújuló Energia Ügynökség), addig hazai szinten nem volt túl meggyőző. A fukushimai atomerőmű-balesetet követően Merkel folytatta az őt megelőző Schröder-kormány politikai hagyatékát, mely a nukleáris energia beszüntetését szorgalmazta 2022-re. Bár a nukleáris energia elleni lobby sikeresnek bizonyult, a megújuló erőforrások, illetve az emisszió csökkentésének terén nem járt ekkora sikerrel. Csak a COVID-19 hozta gazdasági lassulásnak köszönhetően tudta Németország teljesíteni a 2020-ra kitűzött emissziócsökkentést.

A párizsi egyezmény – mely köti a tagállamokat a hőmérséklet emelkedésének 1.5 Celsius-fok alatti tartásához az iparosodás előtti szinthez képest – betartásában Németország szintén alulteljesített.

Ezek után egy fontos kérdés merül fel a szövetségi választások kapcsán. Ki örökölheti meg és milyen irányba viheti a Merkel politikai örökségét?

Az előrejelzések alapján az Olaf Scholz vezette szociáldemokrata SPD nyerné a német szövetségi választásokat. A CDU/CSU egykori partnereként a párt hozzájárult többek között a minimálbér emeléséhez, illetve megváltoztatták a munkajogi törvényt is. A Zöldek Annalena Baerbock személyében indulnak, akik az előző szövetségi választásokhoz képest majdnem megkétszerezték választói bázisukat. Radikális és ambiciózus klímapolitika (az emissziók %-kos redukálásának drasztikus növelése, belső égésű motorral működő autók betiltása 2030-ra, a szén energiapiacról való kivezetése), Európai Egyesült Államok, széles körű állami beruházási és liberális menekültjogi politika jellemzik őket.

A Christian Lindner vezette centrista FDP áll a rangsor negyedik helyén. Szintén hívei egy föderális Európai Uniónak, erősítenék a transzatlanti kapcsolatokat, a CDU/CSU-hoz hasonlóan elutasítják Törökország EU-s tagságát, ellenzik a dízelautók betiltását, szorgalmazzák a CO2-es kvótákkal folytatott kereskedés kiterjesztését és a hidrogénalapú üzemanyagok használatát. Az Alice Weidel/ Tino Chrupalla vezette populista AfD és Janine Wissler/Dietmar Bartsch vezette kommunista baloldali utódpárt (Die Linke) a sereghajtói a parlamentbe jutásra esélyes pártok rangsorának.

A jelenlegi állás szerint sem a CDU/CSU sem az SPD nem fog tudni maga kormányt alakítani.

Az uniópártok politikai és ideológiai irányultságát figyelembe véve vagy a zöldekkel és a liberálisokkal léphetnek koalícióra: Jamaica koalíció, vagy a múlt újra megismétli önmagát és egy CDU/CSU + SPD koalíció fog megalakulni. A Zöldek és az FDP koalíciós potenciálja magas, ám elégtelen ahhoz, hogy a két párt kormányt alakítson. Elképzelhető politikai formációk egy SPD + Zöld + FDP (Szemafor-koalíció), avagy a fent említett Jamaica-koalíció.

Az is elképzelhető, hogy nem lesz hármas koalíció. Ez esetben, mivel a Zöldeknek illetve az FDP-nek a koalíciós potenciálja magas, egyesével is alakíthatnak majd kormányt a szocdemekkel vagy az uniópártokkal. A baloldali és a jobboldali szélsőségek koalíciós potenciálja elhanyagolható, így ők minden bizonnyal az ellenzék székeit melegíthetik majd a választásokat követően.