Európa továbbra is csak távolról figyeli a világ újra fegyverkezését
35 év után újra a nukleáris fegyverkezés korszakába lépett a világ. Miközben azonban a nagyhatalmak ismét a nukleáris arzenálok és katonai kiadások növelése felé veszik az irányt, az európai országok továbbra is csak a helyüket keresik az egyre jobban megváltozott külpolitikai környezetben. A bomladozó amerikai védőernyő árnyékában a kontinens így mára sem katonailag, sem politikailag nincs felkészülve a következő évek kihívásaira, ami ma már saját túlélését is veszélyezteti.
A 20. század utolsó évtizedeinek legnagyobb eredményei között kétségtelenül a nukleáris fegyverek számának csökkenése és az elrettentés logikájának visszaszorulása is kiemelt helyet kap. A hidegháborút követően a két nagyhatalom (USA és Szovjetunió, majd később Oroszország) több lépésben igyekezett korlátozni a nukleáris fegyverek számát, a példájukat pedig a legtöbb atomhatalom is követte. Ennek részeként az INF-egyezmény (1987) például megszüntette a közepes hatótávolságú rakétákat Európában, a START-szerződések pedig évtizedekre lefektették a nukleáris töltetekkel ellátott stratégiai fegyverek csökkentésének alapjait.
1991 után tehát az elrettentés helyett a globális gazdasági integráció, a békefenntartás és a diplomácia vált a nemzetközi rend fő eszközévé.
Az ezredforduló után azonban a biztonságpolitikai térkép szép lassan újra átrajzolódott. Először a Putyin által vezetett Oroszország tette egyértelművé, hogy újra katonai hatalommá akar válni (2008-as grúz konfliktus), időközben pedig Kína gyors gazdasági fellendülésével az ázsiai ország hosszútávú céljai is megváltoztak, amivel a helye is egyre biztosabbá vált a nagyhatalmak között. Az ország 2010 után ezzel párhuzamosan lépésről lépésre kezdett stratégiai atomfegyverei számának növelésébe, mára pedig már közel ezer nukleáris robbanófej áll Hszi Csin-ping kínai elnök rendelkezésére.
Mindezt az is alátámasztja, hogy az ország az utóbbi években kiemelt figyelmet fordít a nukleáris arzenáljának fejlesztésére és évente körülbelül 8–10 milliárd dollárt fordít atomprogramjára, dacára az ország súlyos gazdasági kihívásainak. Ezzel párhuzamosan az USA, amellett hogy még 2019-ben kilépett az INF-egyezményből, kb. 40 milliárd dollárra, Kína pedig 12 milliárd dollárra növelte a hasonló célú kiadásit, a két európai atomhatalom Franciaország és Nagy-Britannia pedig egyenként már 6-7 milliárd dollárt költ az atomfegyvereinek fejlesztésére, ami még így is mind ráfordításban, mind pedig a töltetek számában jelentősen elmarad a nagyhatalmakétól.
A 2020-as évekre tehát egyértelműen világossá vált: a nukleáris elrettentés logikája visszatért a külpolitikába.
A nukleáris fegyverkezés korának visszatérése pedig a politikai és gazdasági problémák mellett, immár katonai kihívást is jelent a világnak, ezzel együtt pedig az öreg kontinensnek is. Európa ugyanis noha geopolitikailag kulcspozícióban van, katonai erejének hiányosságai miatt mégis csupán csekély befolyással bír a folyamatok alakítására. Emiatt a kontinens egyre inkább kiszolgáltatottá válik azokban a döntési helyzetekben, amelyek a globális hatalmi erővonalakat formálják. Noha Európa biztonságát ennek ellenére egyelőre a NATO továbbra is garantálja, a katonai szervezet, valamint az USA iránti bizalom az utóbbi időben több szempontból is megingott az európai vezetők felől. Mindez pedig azt jelzi, hogy egy esetleges konfliktus esetén könnyen lehet, hogy Európa biztonsága csak részben, vagy egyáltalán nem lesz majd garantált az eddig biztosnak vélt amerikai védőernyő által. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja, hogy a New START egyezmény 2026-os lejárata után először fordulhat elő évtizedek óta, hogy egyetlen szerződés sem korlátozza majd az amerikai és orosz nukleáris arzenált, ami miatt a jelenleginél is bátrabban haladhat majd a nukleáris fegyverek felhalmozása a jövőben.
