Előbb az erdeinket, majd a lelkünket?
Hónapokig vártam, hátha felkapja a fejét valaki, és beleröffen ebbe a nagy mediális buborékba: eddig, és ne tovább! Takarodjatok, ti lelkiismeretlen rablók! El a kezekkel az erdeinktől! De úgy tűnik, eddig csak a lengyelek tiltakoztak, másokat nem izgat a téma.
Történt pedig, hogy az Európai Parlament már évekkel ezelőtt előállt a javaslattal, hogy szeretné egységesen, központilag kezelni (magyarán: gondnokság alá vonni) a tagállamok erdeit. Igen, a bükköseinket, a megmaradt őserdőket, ahol az utolsó európai bölények mörcögnek sorsukkal elégedetten, a ligeteket, amelyekben így tavasszal fürge nyulak és fürjek kergetőznek, a feketeerdei vadont, amelyben a Grimm-fivérek boszorkányai bolyonganak, a roppant tölgyeket, amelyek alatt disznócsordák makkoltak évszázadokon keresztül, s amelyek életfaként az ég kupoláját tartották a földről, s ahol Fanyűvők döngő léptei elől bújt minden élő a bokrok közé.
Európa erdei azért varázslatosak, mert sokszínűek. Szakszóval: diverzifikáltak.
A portugál paratölgyektől kezdve a lappföldi nyírfaligeteken, a magyar akácosokon, az olasz és görög olÍvaligeteken keresztül az Alpok, a Kárpátok cserfáival, bükköseivel bezárólag szinte minden az élet sokféleségéről mesél.
Ám a brüsszeli bürokratáknak az erdő jobb esetben csak kimutatások, statisztikák tömkelege, politikailag motivált, zöldnek hazudott projektek kísérleti terepe. Rosszabb esetben fák köbmétere, a köbméterek pedig eurókupacok. Ezeknek a szatócsoknak semmi se szent és semmi se drága. Se múlt, se jövő. Február közepén derült ki, hogy rátenyerelnének az erdeinkre. Pontosabban átvennék az erdőgazdálkodás fölötti ellenőrzést. Nyilván csupa-csupa jószándékból, hogy megvédjék őket. Előlünk.
Az Európai Parlament 88 tagú környezetvédelmi, közegészségügyi és élelmiszer-biztonsági bizottsága még január 24-én véleményezte azt a javaslatot, hogy az erdőgazdaság és az erdővédelem legyen kivéve a tagállamok kezéből, és kerüljön át uniós hatáskörbe. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a brüsszeli bürokraták döntenének az erdeink sorsáról. A terv természetesen nemes és környezetvédő. Azt feltételezi, hogy a tagállamok nincsenek olyan értelmi szinten, hogy gondoskodni tudnának a saját erdeikről.
Eddig csak a lengyelek verték ki a balhét, mondván, hogy a lengyel erdők a fafeldolgozással 400 ezer embernek adnak munkát. A brüsszeli erdővédelem miatt a fafeldolgozó iparnak máshonnan kellene beszereznie a nyersanyagot, olyan régiókból, ahol emiatt felgyorsulna a trópusi erdők pusztulása, ráadásul a hosszú szállítási útvonal további szén-dioxid-kibocsátással járna, és energiaigényes nyersanyagok sokkal nagyobb mértékű felhasználását eredményezné. Vagyis ahelyett, hogy mérsékelnék, lényegében felgyorsítanák az éghajlatváltozást. Anna Zalewska, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) kormánypárti képviselője szerint ez nem más, mint az Európai Unió föderalizálása felé tett újabb burkolt lépés, és egyben merénylet a lengyel erdőgazdálkodás ellen.
A Varsó és Brüsszel közti huzavona nem új keletű, hiszen már évek óta bajuk van egymással. Az Európai Bizottság 2016-ban kötelezettségszegési eljárást indított Lengyelországgal szemben az Európa legrégebbi ősrengetegének számító Bialowieza Nemzeti Parkban folyó faritkítás miatt. A Bizottság egy évvel később bíróságra is adta a lengyeleket, kezdeményezve, hogy az uniós törvényszék megelőző intézkedésként rendelje el a fakivágás azonnali leállítását.
A lengyel környezetvédelmi tárca azzal érvelt, hogy csupán az ősrengeteg nem védett részén folytatnak ritkítást, aminek az a célja, hogy megállítsák az ősrengeteg pusztulását, mert a lucfenyők kérgét élősködő rovarok támadták meg.
Több lengyel környezetvédő csoport szerint ugyanakkor az apró rovarok jelenléte nem jelent veszélyt az erdő ökoszisztémájára.
Déjà vu? Igen, Szlovákiában hasonló huzavona folyt a Tátra körül a természetvédők és az állami erdőgazdálkodás között, végül még Miklós László volt környezetvédelmi minisztert is feljelentették.
Hogy kinek van igaza a lengyel őserdő dolgában, majd az idő eldönti. Az Európai Unió túlbuzgó hivatalnokainak aggódása azonban aligha jogosítja fel a testületet, hogy a tagállamok vagyonára rátegye a kezét. Ha ez megvalósul, mi következhet utána? A termőföldek? Netán az ipar, vagy annak stratégiai ágai? Végül az emberek?
Valamennyien emlékezhetünk rá, hogyan támadta meg Brüsszel az akácfát, amelyből köztudottan rengeteg nő Magyarországon.
Az akkori vádat arra alapozták, hogy az akác, mivel Amerikából származik, invazív faj, ezért ki kell irtani. Akkor többen éltek a gyanúperrel, hogy a támadás talán a méhészek ellen irányul, s ismerve a brüsszeli korrupciót (amelynek gyakorlatára nemrég fény derült), nem kizárt, hogy a kínai ipari méz nyomulásának állt útjában a kiváló európai méz. Például az akácméz. A magyar kormány ebben a témában kicselezte az Uniót: hungarikummá tette az akácot, s innentől kezdve a tekintetes brüsszeliták már nem tehettek semmit.
Lengyel vélemények szerint az erdők kivonásának a szándéka a nemzetállamok ellenőrzése alól bizonyos személyek és érdekcsoportok nyomásának a megnyilvánulása, akik befektetési területnek tekintik ezeket az erdőket. Nem érdeklik őket a természeti szépségek, hanem csak az, hogy mit rejt a föld mélye. Ezért szeretnék „gondnokság alá helyezni” az erdőket.
A nagy „erdővédés” margójára meg kell jegyezni, hogy az EU-ban 158 millió hektár erdő található, ami az Unió területének csaknem 38 százalékát teszi ki. Nemzeti szinten az erdők aránya között nagy az eltérés: Finnország, Svédország, Spanyolország, Franciaország, Németország és Lengyelország, vagyis 6 tagállam területén található az összes erdő kétharmada.
Az erdőirtás ellenére az Unió erdővel borított területének mérete egyre növekszik (magyarán egyre több az erdő). 1990 és 2010 között mintegy 11 millió hektárral bővült, ami a védelemnek és az erdősítésnek köszönhető.
Pánikra tehát semmi ok. S ezért is érthetetlen a brüsszeli parlament durva terve, hogy kivegye a nemzetek kezéből az egyik legnagyobb kincs kezelésének a jogát. Hacsak – és ezen már meg sem tudunk lepődni – valóban nem valamilyen svindli rejlik a nagy jóemberkedés szándéka mögött. Nem ez lenne az első eset az ilyen típusú gazemberségre.
A dolog kissé hasonlít ahhoz az érveléshez, amivel a migrációt próbálják „kezelni” a brüsszeli politikusok, miközben állandóan a visszaszorításáról papolnak.
E logika mentén akárcsak a világ összes jobb életre vágyó migránsát Európának kellene magába fogadnia, úgy a dél-amerikai és az indonéziai vadon pusztulásának ódiumát is nekünk kéne magunkra venni. De ha már állítólag Európa „szó szerint felfalja a világ erdeit” (Greenpeace), miközben az európai erdők területe növekszik, mi indokolja, hogy éppen Európában kéne központosítva kezelni az erdőgazdálkodást? Talán a cikk címében föltett kérdés adja meg a választ is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 15. számában.
