Elfújta a szél

A filmes csatorna döntése 2020-ban akár már a józan ész diadalának is tekinthető, szembesülve azzal a türelmetlen kultúrharccal, amely már-már az abszurditás határait feszegeti.

A kulturális baloldal kérlelhetetlen identitáspolitikája a szemünk láttára válik egyre inkább saját farkába harapó kígyóvá. A kultúrharc türelmetlensége az inkvizíció korát idézi, amelyben csak azonosulók és elkárhozottak lehetségesek.

Így lesz óhatatlanul mindinkább szélsőséges az önmagát a felvilágosodás eszmeköréből eredeztető liberalizmus, szembe menve önmaga lényegével, a szabadságelvű felfogással. Ebben az új kultúrharcban nincs véleményszabadság, csak romboló vakhit. Éppen úgy, mint bármely dogmává csontosodott vallás vagy ideológia esetében.

A modernitás a felvilágosodás eszméit előbb kiüresítette, majd a maga kérlelhetetlen logikája szerint tette totálissá. Az egyenlőség eszméjét a kommunizmus forgatta ki eredeti jelentéséből, hogy új értelmet nyerjen Pol Pot hullahegyeiben és a Gulag poklában. A testvériséget a fasizmus és a nemzetiszocializmus formálta a saját groteszk képére, hogy az egy ütemre lépő, uniformizált világban a tömeg lassan felemésszen mindent, ami emberi.

Utolsónak maradt a szabadság eszménye, amit a posztmodern világ a szemünk előtt forgat ki jelentéséből, felidézve egy újabb totális diktatúra előképét.

Jó, ha szem előtt tartjuk, hogy a kommunizmus és a fasizmusok is ízig-vérig modernnek számítottak a saját korukban.

Utóbb groteszkké váló utópiák voltak, amelyek egy adott történelmi pillanatban a haladás letéteményesének látszottak, ma már felfoghatatlan népszerűségnek örvendve művelt, széles látókörű kortársak tömegeiben.

Ahogy a régi századelőn az avantgárd adta a szellemi gyújtópontját a gyakran önmagát is elemésztő, elemi erejű újító akaratnak, addig napjainkban a kulturális baloldal harcol a múlt sárkányaival. Ahogy a mozgókép segítségével

Eizenstein és Riefenstahl a maga zsenialitását a propaganda szolgálatába állította, öntudatot adva a tömegnek, addig ma a közösségi média közvetíti legalább ilyen hatékonyan a kulturális baloldal identitáspolitikáját újraélesztve a tömegek öntudatát.

Az avantgárd felbecsülhetetlen értéket teremtett, miközben az expresszionizmus polgár-kritikájából megelevenedik a marxista-leninista kultúrpolitika, a futurizmus lendület- és erőkultusza pedig a Wehrmacht katonabakancsainak taktusát idézi fel, ha már Mussolini Itáliája papírtigrisnek bizonyult.

Napjaink kultúrharca leginkább a dadaizmust tekintheti előképének, amely saját korában kiábrándultságukban is szellemes aktorok fricskája volt egy tébolyba süllyedt háborús világban.

Milyen érték születhet a múlt öncélú tagadásából? A kérdés nem pusztán elméleti, noha legfeljebb a társadalomfilozófia tekinti tárgyának. Ha ledöntöm az ikonikus szobrokat, megsemmisítem-e az ikonok múltban elkövetett bűneit? Ha ledöntöm az emberként egyébként aligha rokonszenves Kolumbusz szobrát, miért állítok szobrot Leninnek?

Ha a múltbéli erőszakot elutasítom, miért tapsolok a jelen öncélú pusztításának? Miért látok tisztítótüzet ott, ahol kukák lobbannak lángra és üzleteket fosztanak ki? A rendőri erőszakra az állami erőszakszervezetek feloszlatása a válasz? Kinek a szövetségese a józan ész, amikor az öntudatára ébredt féktelen tömeg anarchiába dönt egy városnegyedet?

Érték-e, ha önmagam igazának tudatában éppen a véleményszabadságot áldozom fel? Ez az a kérdés, ami rátapint a radikális baloldali mozgalmak, amilyen az Antifa és a BLM, illetve a társutassá váló kulturális baloldal alapvető önellentmondására. Már a me too mozgalom is jelezte, hogy a kulturális baloldal újsütetű identitáspolitikája mennyire vitaképtelen, az eltérő véleményt megfogalmazót azonnal kirekeszti a kultúra világából, a kánonból.

Hol a határmezsgye a véleményszabadság és a gyűlöletkeltésre alkalmas nézetek tiltása között? Egyáltalán elzárható-e bármilyen nézet a nyilvánosság elől bármennyire is megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapon?

Lehet-e egy művészeti alkotást az esztétikai szempontokon túl bármi más alapján megítélni? Kategorikus válasz aligha létezik ezekre a kérdésekre. Márpedig a me too és a BLM egyetlen kategorikus választ fogalmaz meg, s azt türelmetlen dühvel állítja szembe mindenki mással.

Egy szabad társadalomnak van lelkiismerete. Képes szembenézni a saját múltjával is, de nem azért, hogy megtagadja saját magát, hanem hogy tanuljon belőle. Az amerikai jogállamot valóban beárnyékolja az őslakosság szabályos kiirtása, mint ahogy a feketék embertelen kizsákmányolása is. A múlt megtagadása azonban egy ponton túl öngyűlöletté válhat.

Egy önmagát gyűlölő közösség pedig nemcsak a múltját emészti fel, hanem szabad akaratát, s ezáltal a jövőjét is kockára teszi.

Az identitáspolitikák korában éppen ezért a szabadság a legfontosabb megőrzendő érték. Garanciája annak, hogy a huszonegyedik század posztmodern világa nem válik véleménydiktatúrává egy új inkvizíció kezében.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/27. számában.